Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

22. Fejezet

Jackson

A zseblámpámat elővéve a zsebemből sétáltam be a fák rejtekébe, miután sikeresen kilógtam a házból. Nem féltem attól, hogy esetleg megint farkasokkal futnék össze, pedig lehet, jobban járnék.

A jól ismert ösvényen sétálok, a sötétség nem akadályoz meg abban, hogy eljussak a tisztásig. A csillagok gyönyörűen csillognak a koromfekete égbolton, a hold lassan eléri a teljes alakját, ami valljuk be, az olvasott fantasy könyvek alapján nem jelentenek jót, de azok csak kitalációk.

A gallyak recsegnek bakancsom alatt, de az egész erdő csendes, még egyetlen tücsökciripelést sem lehet hallani.

Nem számítottam ennyire hidegre, a rajtam lévő pulcsi nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy ne dideregve tegyem meg a távot. Még megtehetném, hogy visszamenjek a jó meleg szobámba, és jobban felöltözve nézhetném a holdat az erkélyemről, de már nem fordulok vissza, feleslegesen nem jöttem be az erdőbe.

Akaratlanul is Jooheon jutott eszembe, ő meztelenül sem fázott, pedig már augusztus végén sem igazán meleg az idő éjszaka.

Már az erdő sűrűjében jártam, mikor morgásszerű hangokra figyeltem fel, ami miatt felállt a hátamon a szőr. Túl naiv lehetek, ha azt hittem, megúszhatom ép bőrrel. Idióta vagyok, az már biztos, csak a bajt keresem saját magamnak.

Megállva egy pillanatra próbálok rájönni, hogy melyik irányból jöhetnek a morgások. Nem lehetek biztos abban, hogy ha megfordulva venném fel a nyúlcipőt, az lenne a legjobb döntés, lehetséges, hogy ott esnének nekem.

A fenevadak csaholásán kívül még emberi beszédet is hallok, ami megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül, s talán együtt kijutunk az erdőből. Egy mély férfihang szólalt fel nem messze, de kicsit sem tűnt úgy mintha rettegne, inkább volt agresszív, s gúnyolódó.

– Te korcs, még erre sem vagy képes, hogy mondhatod magad közénk valónak – ordította el magát, s ezt egy nagyobb, fájdalmasabb nyögés követte. Mintha valakit bántalmaznának, és itt nincs szó egyetlen farkasról sem.

Közelebb merészkedve bújok meg egy bokor rejtekében a lámpámat kikapcsolva, s hallgatom a párbeszédet. Nem ronthatok csak úgy nekik, ki tudja, hányan vannak egy ellen.

– Mire vársz? Szedd össze magad, és változz át – ütötte meg a másikat a hangokból gondolva.

Átváltozás, miről beszélnek ezek? Csak nem egy őrült szektával van dolgom, akik kínozzák szerencsétlen áldozatukat?

– Nem tudok, értsétek meg – szisszent fel mondandója végén a fiú.

– Hogy mondod? Ez lehetetlen, kivéve, ha nem vagy farkas – kuncogott a férfi. Na jó, itt valaki nagyon sok vérfarkas történetet olvasott, bár én is farkasokról olvastam Hyejoonnak.

– Az vagyok, esküszöm, kérlek, engedjetek el – könyörgött az ismeretlen fiú.

Meglepett a válasza, tényleg az lenne? De hát nem is léteznek, vagy mégis? Saját magam kinevetem, hogy kezdek benne hinni. Ez megmagyarázná, miért voltak oly vörösök a múltkori farkasok szemei.

– Csak egy befogadott, árva gyerek vagy, lehet egy embert vett magához az alfánk – az említett nem szólt semmit, csak hallgatta a megaláztatást.

– Na mi van, azt hitted olyan kedvesek leszünk, mint ő, és megtűrünk a falkában? – a többiek csak jót nevettek rajta, s ha jól hallom, egy újabb ütéssel lett gazdagabb a fogva tartott.

Falka, alfa, átváltozás, mint egy rossz álom.

– Nem te döntöd el, hogy a falkában maradhatok, vagy sem, te is csak egy béta vagy – lihegte a fiú.