Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

19. Fejezet

Jackson

– Már jól vagyok ahhoz, hogy iskolába menjek, anya – ellenkeztem, miközben a pálcikáim közé vettem egy darab húst.

Nem akarják elfogadni, hogy muszáj iskolába mennem, már nem fáj a fejem, és nem is szédülök, amúgy is péntek lesz holnap, utána megint ott a hétvége, majd akkor pihenek.

Anyám túlságosan babusgat, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, és kezd az idegeimre menni. Szeretem őt, de ez nekem sok, eddig örültem volna már annyinak is, ha el tudtunk volna normálisan beszélgetni, meg kellene találnia az arany középutat.

– Jövő héten mehetsz nyugodtan, de egy pénteki nap már nem mindegy? – nézett rám kérdőn.

Nem nagyon volt még arra példa, hogy én az iskoláért könyörögjek, régebben nem voltam egy mintadiák, most sem a tanulás miatt aggódok, csak is Jooheonnal szeretnék találkozni, és megbeszélni a történteket.

Nem is látogatott meg, pedig biztosan tudja, hogy kiengedtek a kórházból, mert már Jinyoung és Jaebum is meglátogatott itthon.

Bemutattam nekik Henryt, aki rögtön szimpatikus volt számukra, bár Henryt ki nem szereti. Reménykedtem, hogy Jooheont is be tudom neki mutatni, mégis csak kíváncsi vagyok barátom véleményére a kiszemeltemmel kapcsolatban.

– Igaza van Sophiának, már amúgy is csak holnap leszek Koreában. Nem akarod velem tölteni az időd? – Ne csináld ezt velem Henry, most direkt lelkiismeret furdalást akarsz okozni.

– Tudod, hogy imádlak, de mi lenne, ha jó barát módjára a pártomat fognád? – néztem rá szúrós szemekkel.

– Te akarsz itt hagyni egész napra – vonta meg a vállát.

– Anya, kérlek, pénteken amúgy sincs sok órám, utána ki se kelek az ágyból.

– Jól van, de ha reggel nem leszel jól, akkor maradsz itthon a seggeden – mutogatott pálcikájával.

– Rendben, ez érthető – adtam be a derekam.

– Ha már egyedül hagysz, akkor írj majd, mikor végzel. Megvárlak a sulid előtt, és beülünk valahová – duzzogott a velem szemben ülő.

– Okés, de most már tömjed a fejed – szóltam rá.

– Én étkezni szoktam, te majom – beszélt tele szájjal.

– Hozok még egy kis köretet – állt fel anyukám az asztaltól, és lépett a konyhapulthoz.

– Bocsi haver, de muszáj megtudnom mi történt aznap este – suttogtam, hogy anyám meg ne hallja.

– Semmi baj, a szerelmed most fontosabb, mint én – mosolyodott el.

– Ne mondj ilyet, mert te is fontos vagy nekem, és nemsokára megint itt hagysz. Ígérem, holnap délután azt csinálunk, amit te szeretnél. – Nem is lehetne jobb barátom, mint ez a marha.

– Nekem is, Jackie Chan – vigyorodott el, direkt húzva az agyam.

– Ne hívj így, mert lekaratézom a tökfejed a helyéről – kacagtam fel.

Anyukám még több finomságot tett az asztalra, majd csendesen folytattuk az étkezést.

A vacsora után Henry felajánlotta, hogy elmosogat, amit anya nem nagyon akart elfogadni, de barátom aranyos pofijának nem lehet ellenállni. Én addig felmentem az emeletre, hogy lezuhanyozzak.

Az ágyon elterülve vártam, hogy Henry is elvégezze az esti rutinját, ami nem tartott sokáig. A haját törölgetve lépett be egy alsónadrágban. Szépen ki volt dolgozva a felsőteste, hosszú lábain is szépen feszültek az izmok, amelyeket mindig is irigyeltem.