Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

17. Fejezet

Jackson

Az orrom kellemetlen fertőtlenítő szag csapta meg, mely ingerelte szaglószervem. Nehezen nyitottam ki szemeim, mintha ólomsúlyok lennének szemhéjaimon, amik nem engedik, hogy körül nézhessek tartózkodási helyemen.

Úgy érzem magam, mintha átment volna rajtam egy kamion, annyira fáj minden porcikám. A fejem majd felrobban, lüktet a fájdalomtól, ami nem akaródzik múlni.

Próbáltam nyitva tartani a szemem, de amint kinyitottam, rögtön vissza is kényszerültem csukni, olyannyira fáradtak. Pár perccel később vettem bátorságot,  hogy megpróbáljak körülnézni, mert szemeim majd kifolytak.

Kórházban vagyok, amit nem értek, mintha lemaradtam volna valami fontosról, semmi emlékfoszlány, mit csinálhattam, hogy ide kerültem.

Az ajtó nyitódásának hangjára megrezzentem, de rendezve vonásaim csuktam vissza pilláim, nem éreztem készen magam arra, hogy emberekkel kommunikáljak, egyszerűen képtelen lettem volna felfogni az új információkat. Szédülök, forog velem a világ, s rettentően hányingerem van.

A szék zöreje biztosít afelől, hogy valaki helyet foglalt az ágy mellett lévő széken. Pár percnyi hallgatás után anyám hangja csendül fel a csendben.

– Sajnálom kincsem, hogy rossz anyád voltam, de megígérem, mostantól jobban figyelek rád – csuklott el vékony hangja.

– Nem is tudod, mennyire aggódom érted, én csak jót akartam neked, amikor Koreába költöztünk, de tévedtem. Elszakítottalak a barátaidtól, akik vigyáztak rád. A saját önzőségeimet többre tartottam, mint a te akaratod. – Miért nem tudsz akkor is őszinte lenni, amikor szemtől szemben beszélünk? Sokkal jobb lenne a kapcsolatunk.

– Szeretlek, Jackie. Nem fogsz örülni, amit tettem, de csak a jóléted tartottam szem előtt, lehet fájni fog az elején, de később nem szenvedsz nagyobb lelki károkat. Jobb még az elején véget vetni ennek, mielőtt mindketten tönkremennétek. Nem szeretném, ha úgy járnál, ahogy én – hallatszott hangján, mennyire nehezen esik kimondania a szavakat, fogalmam sincs miről beszélhet. Mitől szenvednék, és ki a másik személy?

Nem szólt többet, csak megfogta kézfejem, s simogatni kezdte. Jól esett a törődése, de gyomrom kavarog a hallottak hatására, rosszat sejtek.

Mocorogni kezdtem, majd fejem a széken ülő nő felé fordítottam, rá emelve tekintetem. Anyám amint észlelte, hogy fent vagyok, szinte felpattant a székből, s nyakamba ugrott.

– Jackie, úgy örülök, hogy felébredtél, már a legrosszabbra gondoltam, kezdtem kételkedni Chanyeol szavaiban – puszilgatta arcom.

Ritka pillanatok egyike, hogy anyukám ennyire aggódik értem, és érezteti a szeretetét. Most csak én számítottam neki, ami megdobogtatta a szívem.

– Anya, elég lesz, megfulladok. Inkább mesélj, miért vagyok itt? – ellenkeztem kissé rekedt hangon, s toltam el magamtól, már amennyire képes voltam az elgyengült végtagjaimmal.

– Ezt neked kellene a legjobban tudnod. Nem emlékszel semmire? – hajolt el tőlem, majd visszaült a székre.

– Nem, csak annyira, hogy Jinyoung születésnapi bulijára készültem. Ott történt valami? Egyáltalán odaértem? – estem kétségbe. Egyáltalán Jooheon merre van, vele indultam el. Remélem nem esett baja, mert abba belepusztulnék. Az nem számít, hogy én kórházba kerültem, csak neki ne legyen bántódása.

– Valaki drogot csempészett az italodba, és a szervezeted nem igazán bírt megküzdeni vele, és rosszul lettél, de hál istennek végre felébredtél. A sok alkohol, és a kábítószer miatt nem emlékszel – mosolyodott el anyukám, de látszott, hogy megviselték a történtek.