Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

21. Fejezet

Jackson

Az ölemben ülő szépség csillogó szemekkel figyelte az ajtóban álló fiút, amivel én sem voltam másképp, annyira jól állt a hófehér bőréhez a fekete hajszín.

– Honey, Jacksonie oppa már régóta rád vár – kuncogta az ölemben ülő angyalka.

– Joonie, anya üzeni, hogy készülődj, mert mentek a játszótérre – mosolyodott el a régóta várt fiú, akin látszott, hogy mennyire is szereti kishúgát.

– Már is kész vagyok – mászott ki az ölelésemből a kislány, és a kezében tartott mesekönyvet visszatette a könyvespolcra. Majd ki csattant a boldogságtól, hogy végre kimozdulhat a házból, és játszhat a vele egyidős gyerekekkel.

– Jackson, hagyjuk a törpét öltözködni – nézett végre rám. Csak bólintottam egyet, majd indultam volna utána, de Hyejoon nem akart engedni.

– Ugye máskor is olvasol nekem, Oppa? – ölelte át a lábam. Az alacsony lányka nagyra nyílt szemekkel pillantott fel rám, reménykedve, hogy igent mondok. A válasz nem rajtam múlt, hanem a bátyján. Ha jól alakul a mai beszélgetésünk, akkor naphosszat olvasok Hyejoonnak, de ha haraggal válunk el, akkor esélytelen.

– Persze – húztam mosolyra számat.

– Hurrá – kacagott, majd engedett utamra.

Jooheon csak figyelt minket, de nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, hogy haragszik-e, amiért itt vagyok a veszekedésünk ellenére, és ennyire jóban vagyok a szeme fényével.

Az újonnan koromfekete hajú fiú ellökte magát az ajtófélfától, s egy szót sem szólva indult el a folyosón. Csendben követtem, nem mintha tudnék akármit is mondani jelenleg. Egyetlen hang sem jön ki a torkomon, mintha hirtelen kiürült volna a fejem, és elfelejtettem volna, hogyan is kell értelmes mondatokat összerakni.

A szomszéd szobába igyekezett, ami egy fokkal nagyobb volt, mint az előző helyiség. Az ajtó ugyanolyan színben pompázott, mint mindegyik a házban, de átlépve a küszöböt megismerhetem Jooheon egy másik oldalát, mert a szoba rengeteg információval szolgált, amit még nem sikerült megfejtenem vele kapcsolatban.

A sötétkék, majdnem fekete falakat rengeteg poszter tarkította, a többségük számomra ismeretlen zenekarokat ábrázoltak, de volt egy-kettő, amit illő volt ismernie az embernek. A hatalmas franciaágy bevetetlen volt, de azon kívül rend honolt a szobában.

Amin meglepődtem azaz, hogy ő is rengeteg könyv tulajdonosa. A legtöbbjét én is olvastam, de egyetlen fantasy sem foglalt helyet a polcon, amit sajnáltam, hiszen azok a kedvenceim. Nem nézném ki belőle, hogy ennyi romantikus könyvet forgat a kezeiben unaloműzés céljából.

A könyvek előtt a polcon még akad egy-két kép a húgával, a szüleivel, és Changkyunnal, de megakadt a szemem az egyik keretbe foglalt fotón.

– Ismered Chanyeolt és Heechult? – fordultam a szoba tulajdonosához.

– Amióta az eszemet tudom, ismerem őket – ült le az ágyára.

– Értem – nem kérdezett vissza, hogy én honnan ismerem őket, így csak ezt az egy szót tudtam kinyögni.

Egyikünk sem szólt semmit, így kínos csend keletkezett a sötét szobában.

Hiányzott a mindig mosolygó fiú, akinek az arcán keletkező gödröcske megdobogtatta a szívem. Most olyan komor, és távolságtartó, mintha nyomasztaná valami, amit jobb lenne, ha velem is megosztana, lehet, hogy tudnám rá a megoldást.