Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

18. Fejezet

Changkyun

Hulla fáradtan léptem be a hangos tanterembe, mindenki ordibált, a lányok egy kupacban vihogtak, ami éles hallásomnak nem tett valami jót. Miért nem tudják csendben várni az óra kezdetét?

Levágódtam a jól megszokott helyemre, és döntöttem padomra a fejem, majd szétszakad a koponyám, valakit még ma megfolytok. Oldalra fordítva fejem néztem fel padtársamra, aki úgyszintén küzd a gyilkolási vágya ellen, látszott mennyire ki van, és ezen az osztály sem segít.

Sápadt volt, a szemei vérben, a feszültség, és a düh csak úgy áramlott felőle. Nem szóltam hozzá, tudtam, hogy most nem rám van szüksége, csak is egy valaki tudná megnyugtatni, de ő sajnos nincs a közelben.

Amióta bejöttem, Jooheon rám se pillantott, csak a Jinyoung melletti helyet bámulta, gondolataiba mélyedve. Félek, hogy valami butaságot csinál, nem láttam még ilyen szörnyű állapotban, de meg tudom érteni.

Engem is meglepett azzal, amit mesélt Jackson anyjáról, nincs értelme tiltania Jooheontól a fiát, a bevésődésen nem tud változtatni. A saját gyermeke is szenvedni fog a tiltása miatt, mégis erre folyamodott, milyen anya az ilyen.

Egyáltalán honnét van tudomása a falkáról? Chanyeol jól ismeri a nőt, hisz munkatársak, de én úgy vettem ki a Heechul házában történt beszélgetésből, hogy a falkának se idegen, a múltban történhetett valami gubanc, amire még rá kell jönnöm. Yongguk tudná rá a választ, de nem kérdezhetek rá, mert akkor Jooheont árulnám el, ami soha nem fog megtörténni.

– Jooheon, jól vagy? – nem bírtam tovább nézni, ahogy mereng.

Elképzelhetetlen számomra mit élhet át, mégis csak elválasztották a bevésődött párjától, aki jelenleg is kórházban van. Én se lennék különb, magamat hibáztatnám, amiért engedtem a farkasomnak, amiről mind tudjuk, hogy nem az én hibám lenne.

Tombolnék, nem érdekelne, ha valaki megsérülne, csak szabadjára engedném a vadállatot, az akaratom nem bírná ezt a fájdalmas érzést, és feladná, vele együtt az ember létet. Tisztában vagyok vele, hogy Jooheon is elgondolkodott rajta, jól kiismertem a hosszú évek óta tartó barátságunk során.

A napokban csak sírni láttam az ágyában, vagy az erdőben üvöltözni, és ez nem egészséges, ő ennél sokkal erősebb, ki kellene tartania a párja mellett, és nem magát ostoroznia.

– Nem jól, vasárnap hajnal óta nem láttam – borult le a padra, felém fordulva, hogy szemébe nézhessek, s más az osztályból ne láthassa, ahogy kibuggyan pár könnycsepp a szeméből. Még szerencse, hogy az utolsó padban ülünk, és a többség hülyül egymással, és senki nem kíváncsi ránk.

– Hidd el nekem, hogy jól van – mosolyogtam rá.

– Nem tudhatod, mi van, ha nem ébred fel? – csuklott el a hangja.

– Beszéltem tegnap este Chanyeollal – suttogtam, Jooheon szemei felcsillantak egy pillanatra.

– És mit mondott?

– Azt, hogy tegnap délután Jackson felébredt, és ma, ha nem találnak nagyobb baját, akkor haza is mehet – Jooheon egy óriásit sóhajtott, és egy apró mosoly is ott ült a szája szélén.

– Nekem már ez is elég a boldogsághoz, úgy megkönnyebbültem, még láthatom – könnyesedett be újra a szeme, hihetetlen, hogy még nem száradt ki a szemgolyója.

– Kérlek, ne sírj, szörnyű így látni.

– Most az örömtől sírok – törölte le a cseppeket arcáról.