Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

24. Fejezet

Jackson

Nagyot szusszanva nyitottam fel pilláimat. A szobámban voltam, pedig tisztán emlékszem, hogy az egész éjszakát az erdőben töltöttem.

A fejem hasogat, az izmaimról nem is beszélve, csoda lesz, ha meg bírok majd mozdulni. A z egész estés hajsza rendesen mozgásban tartott, a végtagjaim szinte használhatatlanok az izomláztól.

Ennyire még sosem féltem, még a Koreába érkezésem napján sem. Nem magamat féltettem, hanem Jooheont és Changkyunt. Én a saját hülyeségem miatt kerültem veszélybe, de ők miattam keveredtek bele.

Már épp emelném a kezem a szememhez, hogy megdörzsöljem látószervem, de valami, vagy inkább valaki ránehezedett, így ez most lehetetlen műveletnek látszott.

Oldalra fordítottam a fejem, és egy békésen alvó Jooheon fogadott. Szorosan átölelve, lábát átvetve rajtam aludta az igazak álmát.

Megmosolyogtam édes ragaszkodását felém, annyira szeretem a bújós énjét. Remélem, minden rendbe jön, és végre megbeszélhetjük, mi is folyik kettőnk között.

Az erdőben többször is tudtomra adta, hogy szeret engem, ami persze kölcsönös, csak mindketten félünk a másik válaszától.

Óvatosan végig simítottam puha arcán szabad kezemmel, mire nyammogni kezdett, s felnyitotta kicsiny szemeit, amelyek újra feketén néztek vissza rám, nyoma sem volt a tengerkéken csillogó szempárnak.

Apró gödröcskék jelentek meg arcán, ahogy mosolyogva szemezett velem.

– Hogy kerültem ide? – suttogtam.

– Aranyos a kínaid, de nem értettem, hogy mit mondtál – egy leheletnyi puszit nyomott számra, de mintha megbánta volna, ami rosszul esett.

– Jaj, sajnálom, annyira ösztönös volt. Hogy kerültem ide? - ismételtem meg előbbi kérdésem.

– Miután mindenki ott hagyott minket kettesben, a kimerültségtől elájultál. Én hoztalak haza – szemei szomorkásak voltak, mintha aggódna valamiért.

– Mond el, mi a baj - vettem el kezem arcáról.

– Nem is félsz tőlem? Egy szörnyeteg vagyok. Hazudtam neked – emelte el rólam tekintetét, és a semmibe meredt.

– Nem vagy szörnyeteg, buta. Meglepődtem, és be is voltam szarva az este, de nem miattad. Tudtam, hogy nem tudnál ártani nekem, hiába voltál farkas formában, ellenben az ismeretlenekkel, akik képesek lettek volna széttépni – győzködtem angolul. Számomra volt új, és megrázó a tegnap este, mégis ő van jobban összetörve.

Ennyire félne, hogy esetleg megutálom? Az lehetetlen.

– Akkor sem vagyok különb náluk, csak egy fenevad – sóhajtotta gondterhelten.

– Engem nem érdekel, úgy szeretlek, ahogy vagy. Nem változott semmi, ugyanaz a Jooheon vagy a szememben, mint eddig – mondatomra rám kapta tekintetét.

– Mi az? – néztem rá kérdőn.

– Tényleg szeretsz, annak ellenére is, ami va... – nem engedtem, hogy végig mondja, csak ráhajoltam a szájára. Lassan mozgatni kezdtem ajkaim, egy szerelmes csókba invitálva szerelmem.

A sokk után ő is viszonozta lágy csókom, semmi vadság, csak a szín tiszta szerelem lengte körbe ajkaink bódító játékát.

Nem mélyítettük el a csókot, csak kóstolgattuk egymást, most ennyi is elegendő, még rengeteg időnk lesz a vadságra, a felfedezésre.