Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

23. Fejezet

Jackson

A bánatos, mégis gyönyörű, zafírkéken csillogó szempár a lelkemig hatolt. Ha nem csöppenünk bele ebbe a lehetetlennek hitt helyzetbe, és így nézne rám, soha ki nem engedném a karjaimból. Hogy tudnám megutálni csak azért, mert különbözik tőlem.

­– Jackson, csak fuss, ne törődj velem – szorította meg utoljára a kezem, majd elengedett. Már szóra nyitottam volna a szám, de Jooheon közbevágott.

– Menj, és bízz bennem, amint tudok, csatlakozok hozzátok. Kyun veled lesz.

– Nem hagylak csak úgy itt – ellenkeztem. Nem tudnám elviselni, ha baja esne, vele akarok maradni, még ha nem is veszik nagy hasznom.

– Pedig muszáj lesz, emberként veszélyes itt lenned. Ők nem kegyelmeznek meg neked, mint a múltkor a társaim.

– Nem érdekel, hogy milyen veszélyes. Nekem ott a helyem, ahol te vagy – ragadtam meg újra kezét.

– Jacks, ne légy makacs, szeretlek, és csak biztonságban akarlak tudni, ha mindennek vége, esküszöm, mindent elmagyarázok – szinte könyörögtek a sötétben világító szemei.

– Rendben, de kérlek vigyázz magadra – kértem a levegőt kapkodva, már közel vagyok a határaimhoz. Sajog a lábam, de nem adhatom fel.

Egy utolsó pillantást vetett rám, majd kirántva kezét markomból állt meg, s mielőtt én is megállhattam volna rám kiáltott, hogy fussak.

Több emberi hang nem hagyta el a torkát, csak is hörgés, tudtam jól, hogy már nem azt a Jooheont hagytam hátra, akit valóban ismertem, de ez nem változtat azon, hogy mennyire aggódom érte.

Lehet farkas, vagy ember, ő akkor is a legfontosabb a számomra.

Hátra pillantva láttam meg először szerelmem igazi énjét, amitől nagyot dobbant a szívem. Nem a félelemtől, eszembe sem jutott, hogy rettegnem kellene tőle, bízom benne.

Egy óriási, hófehér bundájú fenevad, aki bármikor szétmarcangolhatna, de tudom, hogy ő képtelen lenne embert ölni.

Még nem láttam Jooheonnál szebb farkast, gyönyörű volt, csak ez az egy szó jutott eszembe a látványáról.

Sajnálatomra nem gyönyörködhettem az én kék szemű farkasomban, mert élve felfalnának.

– Jacks, igyekezz, Jooheon visszatartja őket, de nekünk is szedni kell a lábunk – emelte fel hangját Changkyun.

– Te is farkas vagy? Mióta? – nem most kellene kikérdeznem, de már kíváncsi vagyok.

– Igen, az vagyok. Farkasnak születtünk, a szüleink, a nagyszüleink is vérfarkasok voltak, de nem érünk rá ilyesmire – vette gyorsabbra a tempónk.

– Fajtiszta vérfarkasok. Emberek is átváltozhatnak? – a nyüszítésre hátra kaptam a fejem, de nem láttam semmit. Remélem nem Jooheonnak esett baja.

– Nyugi, ez a nyüszítés nem Jooheontól származik. Jackson, mi nem vagyunk kutyák, és igen, ha megharapnak, vagy megkarmolnak te is azzá válnál, ha túlélnéd – magyarázta. A mondandója második fele nem is számított nekem, hiába én kérdeztem rá, a lényeg, hogy Jooheont nem érte eddig semmi baj.

– Nem bírom, a lábam... – nem sokon múlott, hogy összeessek, de Changkyun utánam kapott.

– Nemsokára kiérünk. Hívd fel Chanyeolt, és mond meg neki, hogy siessen, mert baj van az erdőben. Kell a segítség – nyomta a kezembe a telefont.