Felkészülés

VI.

Gyengeség

Kageyama

Az első óra utáni csengő megszólalt, a sensei pedig vontatott, altatóhoz hasonló hangján elköszönt, majd távozott. A szemem enyhén vörös volt a visszatartott sírástól. Valahányszor Hinatára gondoltam, bőgni szerettem volna. Az iskolába ezt nem tehettem meg. Idegesített, hogy először én törtem meg, de ez nem egy verseny volt. Ez az életünkről szólt, én pedig belehazudtam a szemébe. Átsétáltam a terembe. Az ajtóban állva körbepillantottam a terembe, de sehol sem láttam a vörös buksiját. Egy mellettem besétáló lányhoz szóltam.
- Öhm, nem tudod merre van Hinata? - kérdeztem meg. Kicsit rémülten fordult vissza, a szája elnyílt, de aztán bólintott. A hangja fülsüketítően magas volt. Megijedhetett tőlem... Pedig csak aggódtam. Talán összehúztam a szemökdökömet?
- Hinata-kun elment a gyengélkedőre, mert fájt a hasa.
- Köszönöm! - hajoltam meg előtte, mire döbbenten sikkantott egy aprót, de ezt nem vártam meg, már szaladtam is.
Halkan bekopogtam, a nővér kiszólt, én pedig beléptem.
- Jó napot, Hinata még itt van? Vörös hajú és alacsony - írtam le gyorsan neki, mivel szokása volt elhagyni a bemutkozást. Néha a nagy pörgésben elfelejtette.
- Oh, igen, de jelenleg alszik. Ha akarod ránézhetsz vagy ha már itt vagy, fel is kelthetnéd helyettem. Ismerős arcra jobb ébredni - mosolygott kedvesen a hölgy. Egy meghajoltam neki köszönetképpen, majd elhúztam a fehér függönyt. Ilyen édesen alvó fiút még soha nem láttam, és biztos vagyok benne, hogy még te sem. Ahogy jobban megnéztem, a lábát átvetette a takarón, így a pólója felgyűrődött. Elmosolyodtam a gyerekes látványra, hogy folyt a nyála. Viszont mikor leguggoltam mellé, és elemezni kezdtem az arcát, minden jókedvem elszállt, összefacsarodott a szívem. Egyértelműen sírt. Reméltem, hogy nem, de a lelkem méllyén tudtam, hogy miattam. Megríkattam egy ilyen édes, kedves embert. Fel kellett ébresztenem, ezért megsimítottam az arcán, a hüvelykujjammal körözni kezdtem rajta, majd letöröltem a könnyek maradványait. Ő lassan, kómásan nyitotta ki a szemeit, de mikor felfogta, hogy én voltam ott, felpattant, a szemeivel együtt.
- K-Kageyama?! Mit keresel itt? - motyogta, arrébb húzódva az ágyon. Elfogadtam a szavak nélkül felkínált helyet, és leültem a lábához.
- Hazudtam neked is, és... magamnak is... - motyogtam. Nem szakított félbe, csam a szemeit meresztve hallgatott. Nyelnem kellett egyett, mielőtt folytatni tudtam. - Én.... Nekem egyáltalán nincs ellenemre, hogy te... de én nem... - dadogtam összevissza, csak remélni tudtam, hogy felfogta, mire céloztam. Pár pillanatig döbbenten pislogott, de aztán felragyogott az arcán egy fülig érő vigyor. Bólintott egyet.
- Értem! Kageyama, mától kezdve az lesz a célom, hogy elérjem a szívedet! - szalutált mosolyogva a törpe. Remek, megint elpirultam, nem is akárhogy! Égett a fejem rendesen. Ugyan miért voltam ennyire zavarban mindig?! Annyira, annyira utáltam, hogy egy kis flörtöt sem bírtam ki.
- Hülye! Nem hogy beérnéd a barátságommal! - vágtam fejbe. Morcosan megsimogatta a fejtetőjét.
- Nem mondom, hogy nem örülök, hogy minden után barátok maradtunk, de ettől még szerelmes vagyok beléd - motyogta. Úristen. Tényleg... Most tényleg azt mondta, amit hallottam? Nem tudtam már hova vörösödni zavaromban, ezért jól tarkón vágtam, és lehajtottam a fejemet. Meg kellett növesztenem a hajamat amellett a perverz törpe melett, mert nem volt mi takarja az arcomat. Magam előtt tereltem a beteget, aki csak nyavajgott, hogy mit képzelek. Visszanéztem a nővérre. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha kacsintott volna egyet.