Felkészülés

XVI.

Kageyama

Lassan eltoltam magamtól Hinatát, majd szembefordultam az idegesnek tűnő liberóval.
- Mi bajod? - vontam fel a szemöldökömet. Hinata már éppen elkezdett volna morogni rá, mint egy kutya, de még előtte fejbevágtam. Szerencsére ettől észhez tért.
- Ti... Komolyan? - röhögött Nishinoya. - Ez... Undorító! Undorodom tőletek. Komolyan - rázta meg a fejét. Beletúrt felállított tincseibe, amik így összevissza meredeztek, de ő észre sem vettem. - Ti is tudjátok, hogy ez nem normális! Miért engedtek ennek a... Ennek a szarnak?! - A fiú arca megváltozott, már nem ráncolta a homlokát, a szemei pedig fényesebben csillogtak. Kirohant a teremből. Az egész csapat döbbenten nézett utána. Legalább kiderült, ki volt a másik homofób. Nem számítottam arra, hogy pont Noya-san az.
Daichi zavartan felnevetett.
- Nos, takarítsunk föl, aztán irány haza! - tapsolt egyet, a többieket ezzel felébresztette s kábulatból. Mi Hinatával kicsit lassabban indultunk a csapat után, de végül nekiálltunk összeszedni a labdákat. Nem beszélgettünk, a történteken agyaltunk. Ez elég kellemetlen téma volt, főleg a kapcsolatunkat elnézve. Még mindig nem mondtam semmit Hinatának az érzéseimről, így még csak nem is jártunk. Egyetlen csók történt közöttünk, azt is félbeszakították... Ráadásul állandó problémának tűnt Hinata hangulatingadozása. Ha valami olyan történne, képes lenne megint napokig kerülni. Kimondta régebben, hogy szeret. Én is szerettem őt. Akkor miért titkolóztam? Ez talán a kapcsolatunkba fog kerülni. Olyan idióta vagyok.

Hinata

Próbáltam felfogni. Megérteni. Tenni valamit, elfogadni, hogy éppen az az ember undorodott tőlem, akiről nem tudtam volna ilyesmit elképzelni. A kezem mozgott, megtettem, amit a kapitány kért, de az agyam leblokkolt. Mintha valaki beszélt volna hozzám, de nem hallottam a fülemben visszhangzó kérdéstől: Miért? Ha legalább tudnám rá az okát, ha nem csak egyszerűen abnormálisnak tartott minket, akkor miért? Igaza volt Sugának, a másik homofób sokkal bunkóbb volt... Gyűlölöm! Gyűlölöm, hogy Nishinoyát nem tudom ezért utálni. El akartam bújni Kageyama mögé. Azt akartam, hogy csak álom legyen az egész, és Daichi, Noya és még kitudja mennyien, ne ítéljenek el minket. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar gondjaink lesznek. Még ki sem mondtuk, hogy járunk, egyetlen csók csattant el közöttünk. Épp csak elkezdődött volna a történetünk. Erre...
- Figyelj már, barom! - kaptam egy hatalmas pofont. Fenékre estem, döbbenten néztem fel a feladómra.
- Komolyan azt hitted, hogy nem lesz senki, aki így reagál majd? - vonta föl a szemöldökét. - Rengetegen ítélik el a melegeket, és az, hogy az ismerőseink között legyen legalább egy homofób, százszázalék! Te mondtad, hogy meg akarsz védeni, de még magadat sem tudod rendesen tartani. Nőj fel! - Felém nyújtotta a kezét, amit vonakodva bár, de elfogadtam. Csak azért mondta, hogy lenyugodjak.
- Kösz, ez asszem most kellett - mosolyogtam rá bizonytalanul. - Majd idővel megbékél. Muszáj lesz, igaz? El fogom nyerni a szívedet, és akkor egymást fogjuk falni minden percben! - vigyorogtam, mire kaptam egy tockost.
- Barom! - Imádtam, hogy az arca mindig elárulta, igazából mit gondolt. Leginkább a színe, ami egyre inkább hasonlított egy paradicsoméra, mint egy normális emberi bőrére.
Körbenéztem a teremben. Daichit valószínűleg Suga állította le, mert mióta ránk nyitott, normálisan viselkedett. A többiekkel nem volt probléma, Tanaka néha elgondolkozva nézett minket, de például Asahi biztatóan rám mosolygott, és Ennoshita is inkább tűnt úgy, mintha jól szórakozott volna, minthogy meglepte volna a dolog. Senki sem viselkedett úgy, mintha furcsák lettünk volna. Kivéve Noya. Elhatároztam magam. Kiderítem, mi baja, és elérem, hogy elfogadjon minket!