Felkészülés

XV.

Hitetlenség

Hinata

Ha úgy vesszük, én voltam a Nap. A nevem is azt jelentette, a személyiségem is olyasmi volt. Ha azt mondtam volna, hogy nem hiszek magamban, az egyet jelentett volna azzal, hogy szerintem a Nap nem is létezik, csak valaki kivetítette vagy ilyesmi. Magyarul baromság volt bizonytalannak lennem. Akkor miért voltam az? Annyi biztos volt, hogy Kageyama nagyobb, erősebb, és bátrabb volt mint én... Miért én voltam a dominánsabb, most őszintén?! Ha beletörődtem volna az aranyos passzív szerepébe, ezen nem kellett volna rágnom magam. Csakhogy az nem én voltam. Három teljes napig egymáshoz sem szóltunk Kageyamával. Azt hittem, hogy majd legalább köszön vagy valami, de két nap után már rám sem nézett. Valószínűleg megsértettem a királyi egóját. Hülye! Miért volt olyan aranyos, ha közben meg egy magas, erős férfi volt?! Nem tudtam volna megvédeni, de kötelességemnek éreztem. Mégis milyen lenne az a helyzet, hogy ha arra kerülne sor, én ugatnék, mint egy pincsi, de aztán ő védene meg engem? Szánalmas. Ekkora szégyent nem bírtam volna magamon viselni.
  A negyedik napon az edzésen sokat rontottam. A szemem sarkából láttam, hogy Suga erősen törte a fejét a megoldáson. Én teljesen tehetetlen voltam. Kezdtem sajnálni, hogy ilyen hülyén viselkedtem. Ezek után mégis hogyan közeledhettem volna Kageyamához?! Ennyi idő alatt a szíve bőven visszafagyhatott, vagy rosszabb. Összetörhetett. Egyszerre reméltem, hogy fontos voltam neki ennyire, és imádkoztam, hogy ne érdekelje. Ezeket a gondolatokat gyorsan elástam, mikor találkozott a tekintetem az övével egy újabb el nem ütött feladás után. Nem vele volt gond, tökéletes volt. Ő is, és a feladása is. Én... nem figyeltem, ez pedig láthatóan idegesítette. Szinte felgyújtott a szemeivel. Elkezdett felém lépkedni, én pedig vele egyszerre mozogtam - csak én éppenséggel hátráltam. Ó, valahogy éreztem, hogy túlságosan hamar szorulok sarokba! Nem tudom mit reméltem, de megpróbáltam eltűnni a falban. Természetesen - sajnos - ez nem sikerült. A feladóm fölém magasodott, megmarkolta a pólómat, és az arcomba hajolt. A közelségétől borzongás futott végig a testemen, de nem a jó fajtából.
- Barom! Mégis mi a franc bajod van neked?! - üvöltötte. Csengett a fülem. Mögöttünk a csapat ledermedt, majd Tanaka elindult volna felénk, csak Suga megállította. Valamit mondott neki. - Négy teljes napja le se szarsz, random felbasztad magadat valamin, aztán még annyit se mondassz, hogy bazdmeg! - Elengedte a pólómat, de nem lépett hátrébb. Már nem kiabált, normális hangnemben folytatta.
- Tudod te, hogyan éreztem magamat? Ráadásul pont azután, hogy a kapitány... - Elhallgatott. Döbbenten nézett rám, de én még mindig nem tudtam megszólalni. Megint átpislantottam a válla felett. Igen, úgy tűnt, hogy a csapatból kiszállt a lélek az összetört Kageyama láttán. Meglepődtetek, mi? Ezt csak én tudom ki hozni belőle! Valamiféle büszkeséget éreztem a helyzet ellenére is, amitől egyből bűntudatom is támadt. Bántottam, ezen mit büszkélkedem?
- Ne mondd hogy te...
- Kageyama! - Nem kiabáltam, gyakorlatilag csak ő hallhatta. - Én nem, nekem ez nem...
- Idióta! Megint a magasságod? - suttogta.
- Nem úgy volt, hogy én irányítok?! - üvöltöttem rá. Ezúttal én ragadtam meg az ő ruháját, és lehúztam magamhoz. - Minden másban igen, de nem tudlak megvédeni azoktól az undorodó pillantásoktól és szavaktól! Nézd meg a kapitányt! Még tőle sem tudtalak... - Lehajtottam a fejemet. Nem fogok sírni. Erősen lehunytam a szememet, hogy ne engedjek a késztetésnek.
- Miért kéne megvédened? - vonta meg a vállát, mire döbbenten rápillantottam. - A dolog nem fekete-fehér. Megosztjuk a dolgokat.
- De nekem kell...
- Ugyan miért kéne neked? Seggfej - Kaptam egy apró ütés a fejemre, de ettől már csak mosolyogtam. Átkaroltam a nyakát, hogy lehúzzam egy csókra.
- Öö, bocsi srácok, de ti... Mi a fasz? - nyögte ki Nishinoya. Mindketten megdermedtünk.