Felkészülés

XIV.

Távolság

Kageyama

Eltelt két teljes nap, és Hinata került engem. Vagyis biztos voltam abban, hogy ezt tette. Nem keresett a szünetekben, de ha véletlenül összefutottunk, mondott valami kifogást és elrohant. Edzéseken lecsapta a feladásomat, de nem jött oda pacsizni, mikor meg én akartam, úgy tett mintha nem látná. A kapitányon azonban nem láttam semmi bűntudatot. Az a hülye! Min sértődött meg? Mert biztos, hogy valami baja volt. Amikor találkoztunk, egyszer sem láttam az arcán őszinte mosolyt. Nekem - Daichivel ellentétben - nagyonis bűntudatom volt. Talán én tettem valamit rosszul. Túlságosan elpirultam, biztos ez zavarta! Vagy hogy nem segítettem neki, mikor ránk nyitottak. Vagy... mindig olyan magabiztos volt, de lehet, hogy megijedt. Mármint, megláttak minket egy félreérthetetlen helyzetben, és ezek után fel kellett vállalnia az érzéseit és az identitását. Lehet, hogy nem gondolta velem olyan komolyan, mint azt képzeltem. Hagytam neki, hogy megcsókoljon, ráadásul visszonoztam is. Egy olyan embernek adtam az első csókomat, aki még csak nem is volt szerelmes belém. Persze, hogy kifogtam egy mások szívével csak játszadozó barmot! Mondjuk az én elcseszett személyiségemmel nem volt meglepő, hogy egy elcseszett személynek tetszettem meg...
A harmadik napon már én sem próbáltam meg nyitni felé. Az már önmagában is elég kínos volt, hogy Daichi látványosan nem beszélt velünk, a többiek meg azt kérdezgették, hogy miért. Nem győztük mondogatni, hogy "nem tudjuk". Azok után pedig, hogy azt kellett feltételeznek, csak szórakozott velem, semmi kedvem nem volt megerőltetni magamat.
- Kageyama! - intett nekem Suga. Eleresztettem egy apró sóhajt, de követtem őt a terem túlsó végébe, ahol a többiek nem hallhattak minket.  Úgyis tudtam, miről akart beszélni.
- Igen?
- Tudod, már egy ideje meg akartam kérdezni, de mi van veletek?
- He? Hát, gondolom tudsz róla, de Daichi ránk nyitott - motyogtam. - Azóta ilyen. - A harmadéves összeráncolta a szemöldökét.
- Nem értem, mi baja lehet... De annyit tudok mondani, hogy megígértettem Daichivel, hogy senkinek nem mondja el! Az elég vészes lenne, ha a másiknak a fülébe jutna, mivel ő sokkal bunkóbb - nevetgélt idegesen. - Én drukkolok nektek! Próbálok minnél többet segíteni - ígérte meg. Zavartan bólintottam, majd visszasiettem a többiekhez. Utáltam, amikor így vallatott.
Az edzés még folytatódott, Hinatát viszont csak egyszer kaptam rajta, hogy engem nézett. Akkor is csak elgondolkozott, közben véletlenül rajtam maradt a tekintete. Neki ez az egész tényleg nem számított. A gondolatra, hogy az egésznek vége, a méreg vörös színe kiült az arcomra, a kezemet pedig ökölbe szorítottam. A szememet is csípte a düh, legszívesebben minden érzéset szélnek eresztettem volna, csak tűnjön el a fájdalom. Ha egyszer majd bocsánatot kér, biztos fejbe vágom, amiért olyan hülye - ígértem meg magamnak. Igen, ha valaha bocsánatot fog kérni. Mi lesz velem, ha komolyan gondolta, és egyszerűen vége van?