Felkészülés

XXII.

Tengerkék bánat

Hinata

Próbáltam úgy viselkedni, mint máskor, de minden olyan furcsa volt. Noyát nem volt jó megérinteni. Kageyamának a bőre puha volt, de Noyáé valahogy száraz. Vagy csak én éreztem így? Mindenesetre megszakadt a szívem, hogy nem ölelhettem úgy Kageyamát.
- Nem ülsz ide, seggfej? - pillantott rám értetlenül, mikor elhaladtam a mellette lévő ülés mellett. Legszívesebben igent mondtam volna. Azt akartam mondani, hogy gyötörjön akármennyit, szeretni fogom, és vele maradok. Belenéztem a két gyönyörű, kék, reményekkel telve csillogó szemébe. Majd megráztam a fejemet.
- Bocsi, de Noya mellett ülök. - Egyetlen mondtad. Hova lett a szívem? Ó, hogy te kitépted... Ó, hogy elvettem a kezedből, majd jól rátapostam... Hova vitted? Elvitted a szívemet, nem tudom hova, de olyan üresnek éreztem magam nélküle... Leültem Noya mellé. Nem voltunk elég hátul. Megfogtuk egymás kezét, de láttam rajta, hogy legszívesebben ő is mással lenne. Szóval ilyen a szerelmi bánat...

* * *

Elaludhattam, mert mikor felébredtem, a nap már magasan járt, és csak néhány kilóméterre voltunk Tokiótól. Noya még mindig a kezemet szorongatta, de az ablakon bámult kifelé.
- Felébredtél? - fordult felém mosolyogva, mire álmosan bólintottam.
- Kell az energia. Mindent bele fogok adni. - Nem mondtam, hogy mibe. A röplabdába? A felejtésbe? A saját kínzásomba? Még mindig hiányzott valami, de nem tudtam, hol találom. Mint mikor a kabaládat, amit mindenhova magaddal viszel, az anyukád elrakja takarításkor, és sehonnan sem tudod előkeríteni. Tudsz nélküle élni, de nem akarsz. A lényed része, hozzád tartozik, és nélküle kevesebb vagy, egy üres héj.
Kageyama felé néztem. Mogorván bámult maga elé. Nagyon megsérthettem, és biztosan látta, hogy Noya kezét fogtam. Ő pattintott le. Talán tényleg bevállt a féltékennyé tevés?
- Öt perc, és megérkezünk! - tájékoztatott minket Takeda-sensei. - Ébresszétek fel azokat, akik még alszanak! - Hallottam néhonnan egy kis szitkozódást, mintha Daichit verte volna fel Suga. Tanaka vajon felébredt? Ha jól láttam, Asahi mellett ült... Nem! Nem számít.
A busz megállt, mi pedig leözönlöttünk róla. A Nekoma már ott várt, így mindenki boldogan rohamozta meg azokat, akikkel a sok meccs során jóban lett. Hinata elment, hogy Kenmával és Levvel beszélgessen, a többiek pedig szintén elvegyültek. Én sikeresen kiszúrtam a szőke tarajt, amit kerestem, így odarohantam Yamamotóhoz. Ő elkezdett sírni, mikor vigyorogva átkaroltam... Ilyenkor mindig olyan vicces volt. Ebben kicsit hasonlított Asahira. Kemény külső, lágy belső. Mondjuk ő nem minden esetben ilyen.
- Tesó! - szorongatott meg. Érdekes, az ő érintése megnyugtatott. Talán... Nem, nem használhattam ki, főleg, hogy valószínűleg nem is vonzódott a fiúkhoz. Még nem léptem túl igazán Tanakán, így nem kezdhettem kapcsolatot senkivel, főleg nem vele, csak azért, mert nem irritált, ha hozzám ért. Sajnos Tanaka is odaért, ő  összeütötte az öklét Yamamotóval. A Nekomás észrevehette a feszült légkört, mert zavartan kapkodta közöttünk a fejét.
- Történt valami...? - Megadóan sóhajtottam.
- Megcsókoltam, neki meg nem tetszett - adtam a szokásos laza formámat, mintha nem is engem lökött volne el olyan erőteljesen. Az értetlen barátunk feje esküszöm, hogy elkezdett lilulni.
- Mi?! Noya te meleg vagy?! - suttogta idegesen, mire legyintettem.
- Biszex, de nem fontos. Ne add tovább másnak. - Magabiztosan bólintott.
- Nem fogom! De Noya... - idegesen körbe pillantott, hogy hallja-e valaki. Vagyis gondolom azért tette. Már készültem, hogy megkér, beszéljünk, mint akkoriban annyiszor. Mindenki beszélni akart, és mindig komoly dolgokról. Legalább ő ne! De biztosra vettem, hogy ez lesz.
- Kiyoko-san merre van? - pirult el, mire kifújtam az addig visszatartott levegőmet. Nem is vettem észre, hogy nem lélegeztem.. Kellemesen meglepődtem. Yamamoto mindig olyan egyszerű lélek volt, de ennek akkor kifejezetten örültem.
- Ő is jött, talán a senseinek segít.
- Ó, az jó. Azt hittem, otthon maradt - nyugodott meg.
- Ki nem hagyná, hogy találkozhasson veled! - csücsörítettem, mire vörös arccal dobbantott egyet. Mint egy kisgyerek, esküszöm. Pont, mint Tanaka... Megráztam a fejemet, ismét. Újra és újra ott volt a gondolat, hogy valakivel helyettesítsem... De ez szívtelen dolog lett volna. Inkább próbáltam felszabadulni, és úgy hülyéskedni tovább Yamamotóval, amíg a tornateremhez nem értünk.