Felkészülés

XIX.

Nishinoya

Nyeltem egyet. Tényleg el akarom mondani? De már muszáj volt. Sugawara árgus szemekkel figyelt.
- Szóval... Két éve megismerkedtem egy fiúval, akivel eleinte nagyon jó barátok lettünk - kezdtem bele a mesélésbe. Legszívesebben elrohantam volna, de magamnak csináltam. Voltak következmények. - De én... szóval én...elkezdtem érdeklődni iránta úgy is - hadartam el. Erősen összeszorítottam a szememet, nem akartam tudni, mit gondol. A legnagyobb hibámat tártam éppen fel neki. Hallottam, ahogy nehezebben vette a levegőt. Igen, Suga, meg az ő fangörcsei... Nem kellett volna elárulnom.
- De ez undorító... beteges és nem normális. Utálom magamat - röhögtem kínomban. Mérgesen rásandítottam. - Ennyi az egész. Mostmár békén hagyhatsz. - Ahelyett, hogy elment volna, nem hagyott magamra. Szorosan átölelt, ami meglepően jók esett. Megnyugtatott, hogy ő nem ítélt el, mégha én utáltam is magamat. Kivetítettem a problémáimat ártatlan emberekre. Engem mart a fájdalom, ezért másnak is szenvedést okoztam. Szívtelen vagyok. Hangos kiáltás szakította szét a csönd vékony rétegét. Beleborzongtam.
- Noyaaaa! - rohant egyenes felénk Ryu integetve. Lihegve a térdeire támaszkodott, mikor velünk szemben megállt.
- Mi történt? Apám, jó messzire jöttél! - fújtatott. Elakadt a lélegzetem. Végignéztem rajta. Tényleg azért hajtotta magát, hogy megkeressen engem? Az arca kipirult, láthatóan majd megfulladt hangos zihálása közben, mégis boldognak látszott. Miért? Mi olyan jó abban, hogy megtalált? A szemei ragyogtak, mintha a lelkembe láttak volna. Egy pillanatra elgondolkoztam, mi lett volna, ha tényleg belelát. Nem kellett volna semmit se kimondanom, amit nehéz volt. De a világ nem így működik.
- Miért? - Megállt, már nem lihegett. Értetlenül rám emelte a tekintetét. A feladónk ráeszmélt, hogy nem szükséges a jelenléte, így megsimogatta a fejemet, aztán elsietett. Ilyenkor egyszerre szerettem és utáltam. Miért hagyott kettesben Ryuval? Biztosan ő is vallatni akar!
- Hogy érted? - billentette oldalra fejét. Igaz, a kérdésem nem volt konkrét.
- Miért jöttél utánam?
- He? Hát mert a barátom vagy, Noya! Egyértelmű volt, hogy megkereslek - vigyorgott rám. Ez nem jó. Ez borzalmas... Ahogy így fölém hajolt, mosolygott, éreztem a verejtékének illatát. Széles a válla, sokkal jobban, mint az enyém. Olyan apró vagyok, mint egy lány. Ha lánynak születtem volna, szerelmes lehettem volna Ryuba? Vagy talán egy másik fiúba. De én is fiú voltam. Ha lány lettem volna... Elhívtam volna a szerelmemet randizni, és boldogok lettünk volna. De így... Fiú létemre beleszerettem egy másik fiúba. Ez nem normális. Apám elvert volna, biztosan. Hiszem ő nevelt a homofób életszemléletre.
Tanaka olyan közel volt... Minden olyan... Zavaros az egész. Mi ez...? Megcsókoltam.

Hinata

Kageyama megint meggondolta magát, de igazat kellett adnom neki. Noya kiborulása után megegyeztünk a barátságban. Nem is vágytam többre, mert nem volam szerelmes belé. Kicsit sem. Á! Kit akarok becsapni?! Utáltam! Nem érhettem hozzá, a perverzkedést, ráadásul a szívének elérését is megtiltotta. Szenvedtem, nagyon szenvedtem! Neki bezzeg mintha meg sem kottyant volna, mikor bejelentettük a csapatnak, hogy igazából továbbra is csak barátok maradtunk. Sugawara majdnem elájult. Legalább valaki megértette, milyen baromság volt az egész. Mondjuk Kageyama ötlete volt...Már minden világos.
Láttam, hogy Noya sajnálkozva pillantott felém. Mi történt? Nemrégiben undorodott, most már meg sajnálta amit tett?
Sugawara biztosan beszélni akart velem, mert az ajtó felé biccentett. Remek, megint egy fejmosás a szerelmi életem miatt, amihez amúgy semmi közük.