Felkészülés

XIII.

Nem kell védened

Hinata

Gyorsan hátráltam egy lépést, majd megfordultam. Kageyama az arcát - mint amúgy elég gyakran - a kezeibe rejtette. A füle is vörös volt, tök feleslegesen próbált elbújni. A felsősök felé fordultam, akik döbbenten pillantottak hol rám, hol arra a rakás szerencsétlenségre a falnál.
- Hinata, ti meg... - Nos, ha már kénytelenek voltunk ezt csinálni, akkor már rendesen. Megnyaltam a számat.
- Daichi... Öhm... Aha! - biccentettem mosolyogva. Gratulálok, Hinata! Csináljuk rendesen, mi? Ez aztán! Pedig már elterveztem, hogy azt mondom: "talán probléma?". Menőn felvonhattam volna a szemöldökömet, aztán kitakarodhattak volna, mi meg folytattuk volna azt, amit előtte félbeszakítottak.
- Megtennétek, hogy legközelebb... nem az iskola területén... estek egymásnak?! - csattant fel. Ennyire felidegesítette, hogy csókolóztunk? Még csak nem is arra nyitott be, hogy nem is tudom, nincs rajtam póló, meg rajta se vagy ilyesmi. El akartam volna addig is jutni, ha nem nyitottak volna ránk... És ekkor döbbentem rá az igazságra.
- Daichi, te homofób vagy? - kérdeztem rá a számomra már elég nyilvánvaló dologra. Valószínűleg nem volt semmi oka rá, egyszerűen csak... undorodott, mint a legtöbben. Nem hittem volna, hogy pont ő...
- Hinata! Hé, ne légy ideges, te se, Daichi! - próbált lenyugtatni minket Asahi. Igaz, rá nem is figyeltem. Ő nem is foglalkozott az akkor kiderült dolgokkal, csak el akarta simítani a dolgokat.
- Nem hiszem, hogy pont te háborodhatnál fel jogosan - húzta fel az orrát undorodva a kapitány. Nevezhettem még a kapitányomnak? Ezzel a nézésével gyakorlatilag kitagadott. Na és Kageyama bunkó énje ilyenkor hol volt? Ilyen helyzetekben mindig ő volt a magaslaton! - Sokkal normálisabb, hogy homofób vagyok, mint hogy te belebuzultál a csapattársadba. - Akartam mondani valamit, meg akartam védeni Kageyamát, csak valamit tenni akartam.
- Hinata. - Meglepően gyengéden érintette meg a vállamat az előbb említett. A vállam fölött küldött egy fagyos pillantást Sawamurának. - Menjünk. Ne akarj balhét. Ne érdekeljen a véleménye! - Megpaskolta a karomat, majd egyenesen ránézett a harmadévesre. Mármint arra, aki beszélt. Asahi csak remegett mellette, nem tudta mit tegyen. Mindig olyan elveszett volt, mint egy ma született bárány, vad külsővel. A feladóm belecsúsztatta a meleg tenyerét az enyémbe. Á, értem! Egyértelműen felhúzta magát, csak nem akarta, hogy én is így tegyek. Pár pillanattal később már ki is vonszolt az ajtón, már a biciklitárolóknál jártunk. Levettem a zárt az enyémről, majd gyorsan odatoltam mellé. Egyikünk sem szívesen szólalt volna meg, de... Muszáj volt elmondanom.
- Én... Kageyama sajnálom! Suga elmondta, hogy a csapatban ketten is vannak, akik ilyenek, de nem szóltam neked róla! - Nem válaszolt semmit, így elkezdtem aggódni. Felnéztem rá. A szívem szakadt meg. Ki hitte volna, hogy valaha látni fogom Kageyamát sírni.
- Annyira szánalmas... Bármikor máskor visszaszóltam volna, de tudtam, hogy neki esnél, mint egy hülye - morogta dühösen. Megtörölte az egyenruhájának ujjában a szemeit.
- Nem tettem volna ilyet! - Kaptam egy unott pillantást. - Jó, talán... de te is tudod, hogy csak miattad.
- Igen, ezt én is tudtam. Azért ne felejtsd el, hogy ugyanúgy Kageyama Tobio vagyok, nincs szükségem a védelmedre - csóválta meg a fejét. Egész úton ez az egyetlen mondat csenget a fülemben. Igaz. Mégis mit tehetne érte egy olyan törpe, mint én? Nem hiszem el, hogy reménykedtem.