Felkészülés

XI.

Fantázia

Hinata

Mikor befejeztük az edzést, jöhetett az öltözés. Szerettem, mikor vissza kelett vedlenünk az egyenruhánkba, mert olyankor Kageyama nem tehette meg, hogy elrohant. Annyi hátrány volt, hogy ilyenkor én sem bámulhattam nagyon feltűnően. Ezért csak néha oda-oda pillantgattam, próbáltam minden részletét jól megfigyelni. A hasa nagyon kockás volt, tiszta izom volt mindene. Jó lett volna végigsimítani a testén. Az még izgalmasabb lett volna, ha végignyalhattam volna. Miközben ezt teszem, biztos lángolt volna az arca, sőt, talán az egész teste is, és nyögdécselt volna azon a rohadt aranyos hangján, amit csak nekem szánt... Aztán elértem volna a nadrágjáig, és annak a vonalát it végignyalom, majd lehúzom róla a gatyáját...
- Hinata, mi az isten? Monden rendben? - rázta meg a vállamat Daichi. - Lángol a fejed. - Ijedten kaptam az arcomhoz, majd gyorsan megpróbáltam eltakarni.
- Nem, semmi sincs! Izé... Csak elgondolkoztam - dadogtam, a pólómban sikeresen elrejtettem a fejemet.
- Apám, még Shoyounak is vannak perverz gondolatai! És ha ennyire zavarbajött tőle, mire gondolhatott?! - csapkodott hátba Nishinoya. Ó, ha azt tudnád, senpai... Mikor kibújtam a menedéket jelentő fehér pólómból, Kageyamával találtam szemben magamat. Dühösen meredt rám.
- Nem sietnél, barom? Reggel te mondtad, hogy várjalak meg - morogta, mire önkéntelenül elvigyorodtam. Indokot keresett arra, hogy velem maradhasson? De édes!
- De, bocsi! - biccentettem. Alig pár pillanat múlva már indulásra készen álltam. - Akkor sziasztok! - integettem még a néhány ott lévő srácnak, majd követtem. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett.
- Ugye nem... Ugye nem rólam fantáziáltál? - motyogta a pipacsokat megszégyenítő színnel. - Mondtam, hogy maradjunk barátok.
- A képzelgést nem tilthatod meg - vontam meg a vállamat, mintha semmiség lett volna, de már az én arcom is lángolt. - Egyébként én meg mondtam, hogy ettől még szeretlek, és a célom a szíved.
- Sok sikert! - Kaptam tőle egy tockost, de biztosra állíthatom, hogy mosolygott, mikor ezt mondta.

Kageyama

Mikor kimondta, kimondta ismét az ígéretét, érthetetlen módon felgyorsult a szívverésem. Mit tett volna, ha elárulom neki, hogy csak annyi volt a problémám, hogy bizonyos dolgokra nem álltam készen? Alighanem megcsókolt volna, ezzel felrúgva minden szabályt, amit fel akartam neki állítani. Ha csak hirtelen megcsókolna... biztos vagyok benne, hogy  az egész testem bizsergett volna, és ez annyira zavarba ejtő! Ráadásul idegesített, hogy ilyen téren felettem állt. Tizenhat éves volt, ahogy én is. Ugyan miért volt ennyire előrehaladott ezen a téren, ha minden másban olyan gyerekes volt?
- Kageyama, itt vagyunk a termeknél, és hamarosan lesz csengő, szóval... - riasztott fel a gondolataimból. Nem akartam még elköszönni tőle. Ő is ugyanezt érezhette, mert toporgott egy darabig előttem. Mikor végül úgy döntött, hogy muszáj mennie, egy kedves gesztusként végigsimított a kézfejemen, aztán besietett a  saját termébe. Körbenéztem, a folyosón szerencsére pont nem volt senki. Lehet, hogy direkt figyelt volna erre is, hogy nekem ne legyen kellemetlen? Akár ezt tette, akár nem, aranyos volt, ahogy elköszönt. A csengő jól ismert hangjára felfigyelve én is bementem az osztályomba. Megint egy óra, amin csak róla gondolkoztam.