Felkészülés

XVIII

Feltétlen bizalom

Sugawara

Noya sosem mondta ki, hogy utálta volna a melegeket, én mégis tudtam. A viselkedése, a reakciói erről árulkodtak. Egyszer mutattam neki egyet, a kedvenc yaoi mangáim közül, ő meg teljesen kiakadt. Nem értette, miért olvastam ilyesmit, és meggyanúsított, hogy én is meleg vagyok. Miután azt mondtam neki, hogy nem, lenyugodott, majd elfelejtődött az ügy, pontosabban mintha kitörölte volna az emlékezetéből.
Mégis, mikor kirohant a tornateremből, maga mögött hagyva a sok döbbent csapattársát, rá kellett jönnöm a hibámra. Meg kellett volna beszélnem vele, miért zavarta ez az egész, de hagytam, hogy eltemesse magában. Ilyen erős gyűlöletet nem érezhetett bármiféle ok nélkül. A legárulkodóbb a szeme volt. Nem voltam biztos a dolgomban, amíg nem láttam meg akkor, hogy a szemei csillogtak. Azért rohant el, mert majdnem elsírta magát... Idegesített, hogy nem mehettem utána. Takarítanom kellett, hát takarítottam.
Ő volt a legbajosabb az összes fiókám közül, akiket rendben kellett tartanom. Sokszor túlságosan vad volt, jó példa erre, mikor egy hónapig felfüggesztették a klub tevékenység alól, mégis ő volt az egyik kedvencem. Nem volt szokásom sorrendet állítani, mivel én minden csapattársamat szerettem, de a két kedvencem Noya és Hinata volt. Valószínűleg az aranyos kinézetük miatt. Passzív típusúak voltak, amit nagyon aranyosnak tartottam. Ami pedig a kis ütőt illeti, az még izgalmasabbá tette, mikor kiderült, hogy ő a dominánsabb fél szerepét játsza. Ez nagyon meglepő! Viszont akit a legkevésbé szerettem - ne mondjátok el senkinek, nagyon szégyenlem, hogy ezzel is tisztában vagyok -, az Tsukishima volt. Tagadta, hogy élvezte volna a játékot, állandóan kötekedett, és egy idegesítő okostojás volt. Azért persze szerettem! Csak nem annyira, mint másokat.
Mikor befejeztük a takarítást, intettem Daichinak, és Noya keresésére indultam. Szerencsére vette az adást, mert biccentett nekem egyet. Gondolom akkor nem várt meg.
A liberó nem volt az épületben, de az udvaron sem. Elmenekült?! Elindultam az egyetlen helyre, ahol még lehetett. Noya mindig szeretett szabad levegőn lenni, főleg, ha szomorú volt. Szerencsére beigazolódott a gyanúm. Egy apró, de gyönyörű cseresznyefának dőlve találtam rá.

Nishinoya

Észrevettem, hogy megtaláltak, természetesen. Tudtam azt is, hogy ki. Talán ő volt az egyetlen, akit nem akartam elküldeni a pokolba. Suga velem szemben leült a fűbe. Letöröltem a könnyeimet.
- Mi van? - húztam fel az orromat, mire ő elmosolyodott.
- Nem szeretnéd elmondani, mi bánt?
- Miért bántana bármi is? Idegesít, hogy buzik vannak a közelemben.
- Tudom, hogy nem csak ez van. Bennem megbízhatsz. - Nyugtatóan megpaskolta a vállamat, és csendben várakozott, hogy meséljek. Mindig is jó volt ebben, túlságosan megértett minket. Mérgemben öklömmel a földre csaptam.
- Francba! - Miért nem hagy mindenki békén? Nem hagynak lenyugodni, elbújni, letépik minden bőrömet, hogy fel kelljen fednem az összes titkomat. Nem akarom!
- Noya, nem foglak semmiért sem elítélni. Mindenkinek vannak titkai, és nem könnyű megosztani másokkal. Nem kérek mást, csak sírj a vállamon, és nyugodj meg. - Nem tudtam nem mosolyogni rajta. Ő volt az egyetlen ember, akinek nem féltem az elutasításától. Ő sosem mondott volna rólam rosszat.
- Nem kell. Elmondom. Csak ne add tovább senkinek, jó? - Suga bólintott, ezért belekezdtem. Feltártam a legfájdalmasabb titkomat.