Felkészülés

VII.

Döbbenet

Hinata

Hálás voltam, és boldog, mert Kageyama megkeresett és kibékültünk. Féltem kezdeményezni, pedig bármikor máskor nem így lett volna. A helyzet volt kellemetlen, nagyon-nagyon kellemetlen.
Kageyama motyogott valamit, miután egy ideig csendben sétáltunk. Kimentünk az udvarra, mivel úgyis szünet volt.
- Hm? Nem hallottam - fordultam teljes arccal felé, mire megtorpant. Egymással szembe fordultunk, én meg csak vártam, hogy végre kinyögje.
- Miattam sírtál?
- He? - billentettem oldalra a fejemet. Nem lepett meg a kérdése. Amíg nem szólaltunk meg, igazából a reakciómon agyaltam. Erre csak úgy csuklóból nem tud hazudni az ember, akkor sem, ha az illető én vagyok.
- Nem, dehogy! Tudod, elkaphattam valami hányós vírust, és borzalmasan fájt a hasam. Aztán elmentem az óráról hányni, ezzel együtt meg bőgni is kezdtem - markoltam bele narancs tincseimbe. - Kérlek ne nevess vagy ilyesmi! Nagyon ciki, hogy egy ilyen dolog miatt sírni kezdtem - nevettem fel zavartan. Ő komoran méregetett engem, gondolom megpróbálta eldönteni, hogy hazudtam-e, de végül úgy tűnt, elhitte.
- Otthon vegyél be gyógyszert, és takard be rendesen a hasadat. A meleg segít rajta - biccentett, majd elindult vissza az épületbe. Meghallva a csengőszót futva követtem.

Kageyama

Bűntudatom volt. Eléggé gyanúsan viselkedett, én pedig továbbra is úgy gondoltam, hogy miattam sírdogált. Nem akartam, hogy miattam legyen szomorú... De mikor megmondtam neki, hogy lehetünk barátok, mintha kivirágzott volna, sokkal jobb kedve lett. Sajnos a csengő elszakított minket egymástól, de előtte még egy utolsót versenyeztünk. Mindketten kissé lihegve álltunk meg a termünk ajtajában.
- Sensei, elnézést a késésért! - hajoltam meg, és hallottam, hogy a mögöttem lévő ajtónál Hinata ugyanazt tette.
- Ülj csak le, Kageyama, de többet ne forduljon elő! - mosolygott rám kedvesen. A női tanárok mostanában különösen elnézőek voltak velem... Mégis miért? Mármint semmit sem csináltam, és nem is tanultam agyon magam. Mondjuk annyira nem érdekelt, ennek csak örültem.
Az óra azt jelentette, hogy a néhány táblán szereplő dolog leírása után már nem kellett figyelnem. Legalábbis én így fogtam fel az órákat. Hinatán járt az agyam. Visszatért az önfeledt önmaga, aminek nagyon örültem, de továbbra is... Mégis miért kellettem magam? Mármint ez egy felhívás volt keringőre, nem? Megkértem, hogy nyerje el a szívemet. Úristen, olyan voltam, mint valami beképzelt csaj! A fejem tenyerembe temettem, mivel elvörösödtem szégyenemben. Hálát adtam az Istennek ismét, hogy volt annyi eszem, hogy leghátulra üljek, az ablak mellé. Így egyrészt senki sem látta, ha a gondolataim miatt összevissza pirulgattam, másrészt a levegővel hűthettem a fejemet. Ez egy ilyen hülyének, mint én, maga volt a mennyország. Jézusom... A kapcsolatunkban... ha járnánk... Én lennék a "lány"?!