Örökség • 18+

t w e n t y - n i n e

ᴛöᴋéʟᴇᴛᴇs ᴛᴇʀᴠ
_______

- Ez egy kicsit túlzás, nem gondolod? - túrtam kissé ingerülten a hajamba, mire Dylan önelégülten hátradőlt a kanapén és mint aki jól végezte dolgát, felsóhajtott.

- Nem - vont vállat, mire a szememet forgatva kezdtem elgondolkozni az ötleten. Ki kellett volna akadnom...vagy nem? Nem tudom. Végtére is, ez egy ilyen nap volt. Dylan egész jól fogadta az munkámmal kapcsolatos coming out-ot, hisz Ő sem tudott épp rendesen reagálni, én pedig nem tudtam mit kéne tennem vagy mondanom arra, hogy az egyetlen bevételemet is el akarják tőlem venni azzal, hogy az illegálisan működő munkahelyemet be akarják köpni a zsaruknak. Erre nem hogy rendes reakció,  de nagyon példa sincsen. Tényleg...létezik egyáltalán ilyen? - Jack azt mondta, szerinte korrekt lenne, habár őszintén szólva hiányolná az LPK-t - nem csoda, hisz ott tölti a szabadideje nagyrészét és tehetetlen lányokat kúrogat... - Halifaxben nyithatnánk egy kávézót.

- Ez most honnan jött tulajdonképpen..? - vontam össze a szemöldökömet értetlenkedve, mire büszkén mosolyogva pillantott le rám.

- Online nekihasaltam egy vendéglátói képzésnek, aztán bejártam egyszer-kétszer vizsgázni, papírom van róla, hogy elvégeztem. Eddig nem nagyon emlegettem, nem mertem elbízni magam és elkiabálni sem akartam a dolgot, de már befejeztem és megvan. Miller kávézó, vigyázz, jövünk!

- Milyen találó név - nevettem fel. - de egyébként ez nagyon jó! Örülök, hogy végre ezt is valóra tudtad váltani - mosolyodtam el, hisz Dylannek mindig álma-vágya volt, hogy legyen egy saját, otthonos kis kávézója. Imádta a kávé illatát és ízét, és mindig is vonzotta egy saját vállalkozás. Szerette a jogot és a közgazdaságtant, jóba volt a matekkal és sose volt gondja a fizikával, majdhogynem minden pöpecül ment neki, így szinte akármi lehetett volna belőle, Ő mégis a vendéglátói felé hajlott. Anya és apa sosem támogatták ezt az énjét és mindenki a tanulás felé hajszolta volna Dylant. Most azonban, hogy egy felnőtt férfi lett önálló döntésekkel, öröm volt látni, hogy azt csinál amit szeretne. Boldoggá tett, hogy boldog volt. - de Dylan, már Torontó az otthonom, Halifaxhez nem sok jó emlék köt...nem szeretnék visszamenni.

- Azért még gondold át - sóhajtott fel, majd az órára pillantva elhúzta az ajkát. - nem ártana elmennem tusolni, igaz..? Neked meg jó lenne már aludnod!

- Mi? Dylan - nevettem fel hangosan. - a húgod vagyok, igen. De már lassan a huszonegyet töltöm, már nem dirigálhatsz nekem - vigyorogtam, majd a szekrényhez lépve elővettem egy törölközőt és bátyámhoz vágva csípőre tettem a kezem. - és most tűnés tusolni - adtam ki a parancsot nevetve, mire kihúzta magát, majd egy gyors és gúnyos tisztelgést követően eleget is tett a kérésemnek.

* * *

Lassan kezdtem nyitogatni le-leragadó szemeimet, hisz az ágy szinte ki akart dobni magából. Ez ugyan ellentmondott az én érzéseimmel, de ha a takaró leesik az ágyról és még a Nap is telibe az arcomba világít, az valóban egyértelmű jele annak, hogy ideje felkelni. Így hát sóhajtva tápászkodtam fel, majd egy reggeli, álmos grimasz közben szétnéztem a szobában. Semmi extra - állapítottam meg, hisz nem volt mellettem senki, a cuccaim a helyükön voltak és még Scooby-Doo sem adott nekem reggeli szerenádot a szekrényem tetejéről. Szóval...semmi extra.

Nyűglődve ugyan, de sikerült kimásznom a védelmező ágyikómból, mely végül mégiscsak kérlelően hívogatott. Szinte láttam ahogy kacsintott egyet, mondván, hogy "Livy, gyere vissza, pihenj még!", de meg kellett tanulnom nemet mondani erre. Dolgom és vendégem is volt, így nem játszhattam a világ lustáját napestig. A szekrényhez lépve magamhoz vettem egy egyszerű fekete melegítőt és egy ugyanilyen színű bő pulóvert. Hajam a folyosón sétálva egy laza kontyba fogtam, majd a nappaliba érve összevontam a szemöldököm. Mi a...picsa..?