Az én klisés történetem [Jimin ff.] - Befejezett

12. fejezet

Mivel este értünk haza, Jimin azt mondta, hogy reggel fog meglátogatni, és ne merészeljek elmenni vagy megszökni, mert tudni akarja az igazságot. Keresztbe tett a munkaidőm is, mivel ma nem kell bemennem, és úgy tűnik ő is így döntött.

Nagyot sóhajtottam, mikor bekopogott. Nyitva volt az ajtó, de ő nem olyan szabad szellemű, mint Jia. Ő még a zárton is bejön, mivel a kis sunyi egyszer lefénymásoltatta a kulcsomat, persze csak a születésnapi meglepetésem miatt, de azóta egyfolytában beengedi magát. Nem mintha ezzel baj lenne, csak néha nem a legjobb pillanatban jön.

- Kérsz kávét? - kérdeztem a konyha felé mutatva. Nem akartam a nappaliba menni beszélgetni, mert az úgy tűnne, mintha pszichológusnál lennék. Így is feszengek a téma miatt, ráadásul az is közrejátszik, hogy Jiminnek kell kitálalnom. Régebben ha pisztolyt fogtak volna a fejemhez sem, beszéltem volna erről, most viszont úgy érzem, neki elmondhatom, mert csak így fogok tudni ismételten átlépni a traumán.

- Tudtommal nem szereted. - nézett rám hunyorítva, majd leült a székre. Bólintottam, és leültem elé, de nem tudtam rá nézni. Számat ide-oda húzogattam, kerestem a megfelelő szavakat, amivel elkezdhetném, de nem találtam. A fejem teljesen kiürült, és egy pillanatra meg is feledkeztem, hogy itt van előttem. - Nem kell idegesnek lenned. Nem vallatni akarlak, csak hallani, amit már szerintem kiderítettem.

- Ha tudod, akkor miért nem kérdezel rá?

- Mert tőled szeretném hallani. - nézett rám egyszerűen. Nagyot sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Az utca üres volt, sehol egy autó vagy ember. Csak a csípős tél végi szél fújdogált, ami lengette a fa vékony ágait, amiken hamarosan apró bimbók fognak rügyezni.

- Még apámmal laktam, mikor történt. Semmi előjele nem volt, ezért nem is fordult meg a fejemben, hogy kivizsgáltassam magam. Olyan hirtelen történt minden.. - kezemre simítottam, hogy az apró libabőrt eltüntessem róla. Még mindig rossz visszagondolni azokra az időkre. - Az orvos azt mondta, túl késő volt már, ezért annak érdekében, hogy ne haljak bele.. El kellett távolítani a méhemet. Nem tudják, honnan szedtem össze egy olyan betegséget, de felmerült a gyanú, hogy öröklődött. Erről csakis Jia-val voltam hajlandó beszélni, de mivel ő nem élte ezt át, fogalma se volt, milyen fájdalom. Olyan volt, mintha elvesztettem volna a gyermekem, pedig nem voltam terhes, és.. Soha nem is leszek. - a végén elmosolyodtam, majd elfordultam, hogy a hajammal némileg takarjam az arcomat, és szám elé húztam a kezem, hogy ne lássa, ahogy sírok. A fogaim vacogtak a visszatartott zokogás miatt, amit próbáltam lenyelni, hogy ne előtte kelljen.

- Köszönöm, hogy elmondtad. - hajolt közelebb. Megnyugtatóan mosolygott, de szemében ott volt az aggodalom és sajnálat, amit végképp nem akartam. Megráztam a fejem, és egy zsebkendővel megtöröltem a szemeim.

- Köszönöm, hogy meghallgattál. Nagyon rég óta nem beszéltem erről senkinek. - talán pont ez kellett ahhoz, hogy végleg elfogadjam. Már kiskoromban is imádtam a nálam fiatalabbakat, és mindig arról álmodoztam, hogy lesz majd egy lányom, akinek én fogom minden nap fésülni a haját, én fogom először meghallgatni kicsi szívének panaszát, amit az első szerelem okoz, és én leszek az első a szemében, akihez fordulni akar, ha baj van. Aztán mikor ez megtörtént, annyira a padlón voltam, hogy gyűlölni kezdtem, minden gyereket. Az összest idegesítőnek gondoltam, és azt kívántam, bárcsak sose kellene velük érintkeznem, vagy akár csak rájuk néznem. De mikor jelentkeztem a munkára rájöttem, hogy senki se tehet az állapotomról, és ezzel együtt kell élnem, hiszen mint ahogy az orvos is mondta, az életem megmaradt, ami ebben a helyzetben csodának számított.

- Tudod én ilyenkor szoktam leinni magam. - mosolyodott el, majd hátra dőlt a székben, és pimaszul nézett rám. Felbátorodva én is felnevettem, és megráztam a fejem.