Az én klisés történetem [Jimin ff.] - Befejezett

28. fejezet

Másnapra már ki is engedtek, de Taehyung megfenyegetett azzal, hogy innentől kezdve rajtam tartja a szemét, és kiindulva Jiminből, sok mindent el tudtam képzelni, hogy vajon ez nála mit jelenthet. Jia teljesen kiborult, mikor meglátott, és alig tudtam neki elmondani mi történt, annyira sír, na meg persze szidott, miközben Jin csak haragos tekintettel bólogatott mögötte. Tudtam, hogy megérdemlem, ezért nem is nyafogtam, csak helyeseltem azokra a mondatokra, amikre úgy gondoltam, hogy kell.

Jimin áthozta pár cuccát, hogy ezentúl minden nap itt aludjon, mivel én nem vagyok hajlandó hozzá költözni, de ezek után bevallom, megfordult párszor a fejemben, persze csak akkor, ha engedi, hogy így vagy úgy, de beszálljak a költségekbe.

Mivel megint kihagytam egy napot a munkámból, reggel már úgy mentem be, hogy a főnök bármelyik percben kirúghat, ám arra nem is számítottam, hogy amíg én lábadoztam mik történtek.

Mikor bementem, JiWoo-t nem találtam sehol, még az éjjelisek vigyáztak a gyerekekre, így kimentem az udvarra, sőt még a mosdókat is átnéztem. Az utolsó hely, ahol keresni tudtam, az a még tavaly kipakolt iroda szoba volt, amit a kedves főnökünk kinőtt, így elköltözött onnan egyel följebb. Ő nem tudja, miért voltam távol, ezért nem is kell majd magyarázkodnom, mikor meglát.

Benyitottam, mert halk sóhajokat hallottam bentről. Ahogy gondoltam, ott volt, és az ablakban ülve szorongatott magához egy papírt, miközben könnyei potyogtak le a földre. Odamentem, és leültem mellé, majd megvártam, míg tudatosul benne, hogy én vagyok az. Megfogtam a kezét, és kivettem belőle a levelet, hogy megfordítva olvasni kezdjem.

Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, ezért muszáj voltam még egyszer nekikezdeni. Annyira lehetetlen ez az egész, hogy mindig mindennek a legrosszabbkor kell jönnie..

- Ez meg mi!? - böktem ki végül, megmakacsolva az olvasottakat, hátha velem van a baj, és félre értelmeztem.

- Jövő héttől megszűnik a támogatásunk. - szegte le fejét, hogy ki tudja fújni az orrát. - Akitől eddig kaptuk, a napokban meghalt, és aki örökölte nem akar támogatni minket. 

- Ez kegyetlenség. Mi lesz így a gyerekekkel? - vetettem fel a legfontosabb dolgot, amit ez az ügy érinthet.

- Átkerülnek a területi árvaházba. - az nem történhet meg. Ott nincsenek olyan körülmények, amik mellett megtanulhatnák, hogyan boldoguljanak egyedül. 

- Nincs valami módja, hogy beszéljünk vele?

- Ugyan, hogy? Azt se tudjuk, ki ez.. - fintorodott el, ahogy a levélre nézett. A szomorúság kezd átalakulni haraggá, ez pedig nem jelent nála jót.

- Elmegyek a hivatalba, és megkérem, hogy mondják meg, hol lakott az eddigi támogatónk.

- EunMi. - nevetett fel. - Nem fogják kiadni. Nem adhatnak ki ilyet. - helyesbítette. - A főnök most minden erejével azon van, hogy ezt megoldja valahogy, de... Sajnos azt hiszem, pakolnunk kell. - megráztam a fejem, és nagyot dobbantva léptem ki az ajtón. Bementem a gyerekekhez, hogy lenyugodjak, ám ez cseppet sem sikerült, mivel minél több órát töltöttem velük, annál nagyobb lett a félelmem, hogy mi lesz velük ott. JiWoo persze sajnálja őket, de nem hülye. Ha el kellene mennünk, nem jönne át velem a kerületibe, hogy ott kérvényezzük vissza a munkánkat, és hadd foglalkozzunk velük továbbra is, egyedül pedig tehetetlen vagyok.

Hazafelé menet igyekeztem valami emberi fejet varázsolni arcomra, hogy Jimin, aki minden bizonnyal már otthon vár, ne vegye észre rajtam, hogy valami nincs rendben, de én sose voltam jó az érzéseim elrejtésében, ő pedig mindig is szemfüles volt az ilyenhez.