Az én klisés történetem [Jimin ff.] - Befejezett

20. fejezet

- Mit mondtál, hogy hívják a gyerekorvost?

- Amm.. Jeon Jungkook, ha jól emlékszem. Miért? - válaszolta JiWoo. Pár napja történt, hogy ismét egyedül élem a megszokott életemet, és azt kell, hogy mondjam, egész beletörődtem. A gyerekekre való folyamatos odafigyelés miatt időm se volt mással foglalkozni, így a fáradtság elhatalmasodott rajtam, ezáltal nincs energiám otthon felesleges dolgokon gondolkodni. A monoton hétköznapok, miszerint felkelek, dolgozok, főzök és alszok ismét visszaálltak, aminek nekem örülnöm kellene, mégis most szürkébb az egész világ. De ez gondolom csak megszokás kérdésévé fog válni. A legfontosabb most az, hogy holnap rendben lezajlódjon a gyerekek orvosi vizsgálata, és mind egészségesek legyenek.

- Sose hallottam még róla. Mi lett a múltkorival?

- Nyugdíjba ment, így a kinézete alapján. - kuncogott fel. - Szerintem ő valami újonc lehet. - csendben bólintottam egyet, majd visszaültem az asztalhoz, ahol épp olvasni kezdtünk a kicsikkel. Egyre szebben veszik ki ujjaikkal a betűket, és hamarabb felismerik azokat, mint régebben. Az írást még egyáltalán nem kezdtük el tanulni velük, arra még nagyon ráérünk. SoAh esetében különösen nehéz dolgunk van, mert csak nagyon ritkán kezd el hangosan olvasni, és csak akkor tudjuk felmérni, hol is tart a többiekhez képest. Mikor épp nincs kedve, ujjával követi a betűket, ajkaival pedig formálja a szavakat, de egy hang se jön ki a torkán. Azonban mivel értő figyelemmel próbálkozik, megelégszünk ennyivel.

Otthon a kulcsot nem tudtam elfordítani a zárban, ezért megforgattam szemem, és benyitottam barátnőmhöz, aki nagy mosollyal az arcán fogadott magához vonva. Már meg se lepődök, hogy csak úgy simán bejött és addig elfoglalta magát, amíg haza nem értem.

- Késtél.

- Te jöttél korán. - vágtam vissza vállat rántva, majd lepakoltam, és a konyhába mentem egy pohár vízért.

- Hét óra van, már rég itthon kellene lenned. - sóhajtottam, majd töltöttem neki a hűtőben levő üdítőből, amiről tudom, hogy a kedvence, ezért igyekszem mindig itthon tartani legalább egyet, hogy ha átjön ennyivel tudjak kedveskedni neki. - Három napig nem leszek, csak gondoltam szólok. - bökte ki végül a látogatásának okát. Leültünk a kanapéra, én pedig felhúztam magamhoz rossz bokámat, hogy levéve a rögzítőt masszírozgatni kezdjem.

- Hova mentek?

- Üzleti útra. Meglátogatjuk a másik városban levő céget, hogy ajánlatot tegyünk. De többet nem mondhatok! - emelte mutató ujját szája elé, mintha valami hadititokról lenne szó.

- Én pedig megismerkedek valami új dokival, aki megvizsgálja a gyerekeket. - sóhajtottam. Valahogy az ő programja izgalmasabbnak tűnt, de én sem panaszkodhatok.

Megbeszéltük, hogy este fogunk csak írogatni egymásnak, és azt is csak akkor, ha Jia kezdeményez, mert nem tudta pontosan elmondani mikor fog ráérni, én pedig nem akarom zavarni. Pár órát maradt csak, aztán haza kellett mennie, mert nagyon elfáradt. Az orvos szerint a gyerek egészséges, és szépen fejlődik, Jia azonban addig akar a munkájában maradni, amíg csak tud.

Másnap reggel rögtön azzal kezdtem, hogy elmentem a hivatalba befizetni a számlákat, és csak onnan buszoztam föl az árvaházig, ahol egy ismeretlen autó várt az ajtó előtt parkolva. Sebesen befutottam, majd át se öltözve benyitottam a terembe, ahol a gyerekek a földön ültek és hallgatták az orvost. JiWoo oldalt integetett, én azonban nem őt, hanem az ismerős arcot bámultam, aki mikor meglátott rögtön elmosolyodott.

- Látom jobban van a bokád, ennek örülök.

- Te meg.. Mit keresel itt? - kérdeztem elképedve, ugyanis álmomban sem gondoltam volna, hogy legközelebb pont itt fogok Taehyungal találkozni. Megfordult, majd a gyerekekre mutatott, és ezzel egy időben intett a fehér köpenyes férfinak, hogy jöjjön közelebb hozzánk. - Ő itt a gyerekorvos, Jeon Jungkook. - mutatta be a félénk fiút, aki kezet fogott velem, és mélyen meghajolt. - Őt ellenőrzöm, hogy mindent jól csináljon.