Vakrepülés

36. "Menni fog!"

Nagy sürgés-forgásra ébredtem a 2. kórházi reggelemen, azaz a 3.napomon. Új beteget fektettek be a terembe, aki mélyen aludt, így nem tudtam meg róla semmit. De annyit hallottam a nővérek beszélgetéséből, hogy ő is anorexiás volt, csak ahogyan láttam is, kórosan le volt fogyva. Borzasztó látvány volt! Nem lehetett több 40 kilónál és pedig nálam idősebb volt ránézésre...

Szerencsémre a szüleim folyamatosan támogatásukról biztosítottak és nagyon jófej módon kezelték a helyztetet. Nem piszkáltak, nem faggattak, csak ott voltak nekem, és számomra ez épp az volt amire szükségem volt igazán.
Kundi mindennap bejött hozzám és elhalmozott virágokkal meg plüsökkel. Hálás voltam neki, hogy nem menekült fejvesztve, mint ahogyan bárki más tette volna. Olyan kimondhatatlanul nagy boldogság volt számoma, hogy ez a helyes, okos,romantikus fiú engem szeret. Kicsattantam az örömtől.
Vigyorogtam, mint a vadalma, ha eszembe jutott az a szívmelengető mosoly, amit akkor mutatott, amikor mindig megérkezett.

Csütörtökön délelőtt engedtek ki a kórházból, ám előtte még beszélnem kellett az orvosommal, aki elmondta a szükséges tundivalókat az elkövetkezendő kezelésekről.
Az orvos utasítására,1 hónapos terápia várt rám pszichológusnál, aki szakszerűen segédkezett visszaállnom a normális étkezésre, és segített kezelni az önértékelési problémáimat. Valamint az orvos azt mondta, hogy ennem kell mindenképpen rendesen, különben visszakerülök a kórházba. Na azt nem akartam! Mit számított, hogy kicsit húsosabb voltam, mint az átlag!! Csak a kórházat ne!! Annyit nem ér az egész...

Furcsa érzés volt hazamenni. Anyáék olyan aranyosak voltak. Szabadnapot vettek ki mindketten aznapra, hogy együtt lehessen a család. Délelőtt kártyáztunk meg beszelélgettünk. Nem említették egy szóval sem a történteket, gondoltam el akarják felejteni, hogy ez az egész valaha is megtörtént. Sajnáltam őket, hogy az én hülyeségem miatt mennyit szenvedtek...
A kártyzás végén viszont ebéd közeledett, amitől leginkább tartottam. Féltem attól, hogy mi lesz.
Sóhajtva leültem a székre, az asztalhoz és anya brokkolit meg sült csirkemellet tett elém.
- Annyit egyél, amennyi jól esik.... nem akarom, hogy rosszul legyél kicsim!- mondta aggodalmasan anyu
- Oké.- vettem egy nagy levegőt- Menni fog!- mondtam már inkább magamnak

Egy falat husit vágtam le magamnak és a számba vettem. Rágni kezdtem szép, komótos tempóban, de ismét bevillantak azok a szemétkedő kommentek és éreztem, rágás közben lassan kicsordult a könnyem.
- Léda!- suttogta apa - Nincsen semmi baj.- nyugtatott
Lenyeltem a falatot és félig örömömben, félig bánatokban sírni kezdtem. Muszáj volt ennem! Nem mehettem vissza a kórházba, nem végezhettem úgy, mint az a nő....az emlékképre kirázott a hideg.
Sírás közben újabb falatot vettem a számba és alapos rágás után lenyeltem.
A szüleim árgus tekintettel figyelték minden mozdulatomat, és őket is a sírás fojtogatta.

Végül, igaz sírás közben , de megettem egy kisebb szelet húst és 4 brokkolit.
- Nem tudok többet enni...- szipogtam
- Jól van, prücsök!- mondta anyu- Annyira büszke vagyok rád!- sírta el magát és szorosan megölelt
- Lédácskám! Annyira jól csináltad! Minden rendben lesz!- mondta apa könnyektől fátyolos szemekkel

Ebéd után lefeküdtem aludni és délután arra ébredtem, hogy valaki simogatja a hajam és megpuszilja az arcomat. Lassan kinyitottam a szemeimet és a mosolygó Kundit láttam meg.
- Puding!- kiáltottam fel vigyorogva és felültem majd szorosan átöleltem.
- Szépséges Lédám!- suttogta mosolyogva- Hogy vagy? Ettél?
- Egész jól...- mosolyogtam- Ma ettem egy kis szelet husit és 4 brokkolit. - meséltem boldogan
- Ennek nagyon örülök, bébi!- puszilta meg a homlokom, majd gyengéden megcsókolt.
- Szeretlek.- suttogta ajkaimra
- Én is szeretlek.- feleltem boldogan
- Köszönöm, hogy vagy nekem...- mondta halkan
- Ezt inkább én mondom neked...- feleltem- Köszönöm, hogy velem vagy!- küszködtem a könnyeimmel
- Léda! Te vagy a mindenem, az életem szerelme. Mindenben támogatlak, picim!- mondta halkan és megcsókolt

Azóta, hogy kijöttem a kórházból kijöttem már 2 hét eltelt. Kundi végig velem volt és kitartott mellettem. Ezért mindig is hálás leszek Neki és persze a szüleimnek is.

Az evéssel már jobb volt a viszonyom, a terápiának hála, de azért még mindig nem volt az igazi. Persze még volt hátra néhány alkalom a terápiából, így bizakodó voltam.
A suliban minden a régi volt, annyi plusszal, hogy ezerrel készültünk a szalagavatóra. Próbáltunk minden héten 2x az osztállyal plusz heti 1x a keringőt. Alig vártam, hogy végre elérkezzen a szalagavató, teljesen be voltam sózva miatta.

De ami még fontosabb Kundi szülinapjára készültem hatalmas erőkkel. Szerettem volna, ha a szülinapja tökéletes lett volna, s ennek érdekében meg is tettem mindent.
1 hét volt hátra addig és én lázas szervezésben voltam. Felhívtam a barátait, meghívtam mindenkit akit tudtam, hogy kedvelt. Megszerveztem mindent és reménykedtem, hogy minden jól sül el....

Sziasztok!😊
Nos itt a folytatás. Mi a véleményetek? Mi fog történni? Hogy tetszik eddig a dolgok alakulása?😊
Köszi a sok voteot, megtekintést és kommentet!🥰😘❤️
Peace✌🏻