Serendipity [ SZÜNETEL ]

34. Egy film kellős közepén

A szüleim nem tartoznak a könnyen meggyőzhető és kompromisszum képes kategóriába, soha nem is tartoztak. Órák hosszat kellett könyörgöm nekik és bizonygatnom, hogy Shawn a legártatlanabb és legeslegjószívűbb ember, aki valaha is létezett ezen a világon.
A könnyeimmel küszködve - és a betegségem lévén a majdnem "fulladás" mellett - soroltam a jó cselekedeteit. Elmondtam azt is, hogy mennyi mindenen átsegített, megmutattam nekik a levelet, amit Shawnnak írtam - mert időközben azt is visszakaptam.
Az irományom édesanyámat megfogta és mintha egy kósza könnycseppet is láttam volna legördülni az arcán. Apukám pedig... Ő a konzervatívok táborát erősítette világéletében. Nagyon nehéz rávenni olyanra, amivel nem ért egyet és ez most is így történt.

- Maja, kérlek menj fel a szobádba! Váltok apáddal pár szót négyszemközt. - elhangzott anyukám szájából az utasítás, mire én az azt következő másodpercben már a lépcső tetején álldogáltam. Tele izgalommal és feszültséggel vonultam be a szobámba. Viccelek, hallgatóztam. Ki ne tette volna ugyanezt, de most komolyan?

- Te elengednéd, nem igaz? - kérdezte gondterhelt stílusban apa.

- Nem szívesen, de azután, amit most itt előadott... Mármint ezelőtt is tudtam, hogy mennyire szereti Shawnt, de azt nem, hogy ennyi minden köti hozzá. Persze aggódnék és csakis azzal a feltétellel mennék bele, ha minimum óránként írna egy üzenetet.

- Én nem tudom. Nem is ismerjük ezt a srácot, sőt inkább férfit. Húsz éves az istenért! Mit akar Majától? - ez volt a végszó, e pillanatban teljesen elvesztettem a józan eszem.
Kétségbeesetten és dühvel telve rohantam le a lépcsőn egészen a nappaliba, a szüleimhez.

- Te mégis mit akartál húsz évesen az akkor tizenhat éves, mostmár feleségedtől? Hm, mégis mit? Lehet, hogy Shawn is ugyanezt akarja... Ki tudja? De a tény, hogy emiatt nem akartok elengedni, szerintem szánalmas. És ítéljetek örök szobafogságra, vonjatok meg minden lehetséges szórakoztató eszköztől, de előtte nézzetek magatokba. Épp a legnagyobb álmom útjában álltok, konkrétan semmi normális indokkal. - a monológom után letörten és csalódottan ballagtam fel a szobámba. Bedőltem az ágyamba és a plafont kezdtem bámulni. Üres tekintettel meredtem a semmibe, épp próbálkoztam lenyugodni egy cseppet.

- Maja? - kopogás hallatszódott az ajtómon - Bejöhetek? - édesapám volt az.

- Gyere. - engedélyt adtam neki és másodperceken belül már az a takarómon ült, közben engem figyelt.

- Mehetsz.

- Tessék? - elsőre is értettem, de hallani akartam mégegyszer. Mit ne mondjak, biztosan nehezére esett ezt kinyögni, ezért hát tegye csak meg újra.

- Elmehetsz Budapestre. De - folyton az a nyamvadt "de" - azokkal a feltételekkel, hogy... Rendszeresen bejelentkezel, nem mész bele semmi olyanba, amibe az a fiú esetleg kényszerítene. Ha a megfázásod nem javul vagy rosszabbodik egyenesen hazajössz. Világos?

- A Napnál is világosabb. - mondtam mosolyogva - Köszönöm.

[...]

- Megvan az összes gyógyszered? - már legalább a huszadik ellenőrző kérdést tette fel anyukám.

- Meg anya.

- A lázcsillapítót is elcsomagoltad szükség esetén? Tudod mondtam, hogy könnyen belázasodhatsz.

- Igen, eltettem azt is. Minden, ami kell a bőröndömben van. - nincs is jobb annál, mint amikor így kezdhetem a napom. Hét órai kérdezz-felelek az édesanyámmal...