Serendipity [ SZÜNETEL ]

29. Kiszemelt

Miután elköszöntem Maxtől, Mirát kezdtem keresni az emberek közt. Úgy pár perc telhetett el és rá is találtam az osztályomra, velük pedig a barátnőmre.

- Na?! Mizu Maxivel?! - kérdezte ugyanolyan vigyorral, mint nemrég az említett srác.

- Hagyjál ezzel! Tudod, hogy már nem aktuális a dolog, nem? Nyugodj meg szépen!

- Oké, oké. Jogos, elnézést kérek! De akkor is!!! Tökre összeillenétek. Ti lennétek a suli legcukibb párja.

- Álmaidban, Mira.

- Oké, befejeztem. Tudom, hogy túlságosan hajthatatlan vagy ebben a témában. Inkább beszéljünk az esti buliról. - mondta, közben előhúzott a táskájából egy vodkás üveget és úgy kezdett vigyorogni mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

- Ha már buli. Miért nem szóltál róla?

- Egy. Honnét tudsz te róla? Kettő. Azért, mert ha előre elmondom, akkor nem alszol nálunk. És ha nem alszol nálunk, akkor sehogy sem veszlek rá, hogy gyere.

- Max mondta és egyúttal meg is hívott... - feleltem mialatt a járdát kezdtem bámulni - viszont, te kicsit aljas vagy.

- Hogy mit csinált Max?!!! Úristen kislány, ez hatalmas! Olyat fogunk bulizni este!! - mondta, azzal magához vont.

- Az nem is érdekel, hogy az előbb szidtalak le? - kérdeztem elkeseredve, hisz nem is figyelt rám.

- Meg sem hallottam szivi. - jelentette ki könnyeden, majd egy óriásit rántott a karomon és azonnal a menetelő tömeg közepére keveredtünk.

Apropó, diák-hét... Még nem is meséltem róla. Ez egy városi szintű forgatag, ahol a városunk középiskolái (3) megmérettethetik magukat. Minden iskolában alakul egy-egy kis csapat és az ő vezetőjük lesz az adott intézmény jelöltje. Ezek a választott tanulók és csapataik azért küzdenek, hogy megnyerjék a versenyt. Mert tulajdonképpen ez egy verseny. Tömérdek programot kell szervezni, ahol biztosítani kell a jó hangulatot. A győztes iskola pedig megkapja a jogot, hogy az adott tanévben, az ő ötleteik alapján szervezzenek meg minden egyéb diák eseményt.

Gigantikus méretű buli szokott lenni, bár eddig én csak hallottam róla. Saját tapasztalataim nem nagyon vannak, tavaly nem vettem részt. Na de idén... Idén minden kicsit másabb lesz.

- Maja, gyere már! Le fogunk maradni. Vagyis inkább csak te. - kiabált Mira két méterrel előttem.

- Megyek már, megyek. - beletörődve, hogy a barátnőm nem lesz türelmesebb, elindultam felé.

- Jól mondja! Ilyen tempóval tényleg lemaradsz. És tudod mit mondanak a bölcsek. Aki lemarad az kimarad... - lépett mellém Max.

- Mióta vagy te ennyire "bölcs"? - kérdeztem macskakörmöket rajzolva a levegőbe.

- Mindig is az voltam. - kacsintott rám egy mosoly kíséretében, mire én megtorpantam - Na de most komolyan... Gyere már! - kiabált ő is és elkapta a kezem.

Immáron mondhatni kézen fogva sétáltunk a sok-sok tanuló között. Természetesen mindenki aki csak tudott megbámult és értetlenül nézett minket. Biztosan az járt a fejükben, hogy mi lehet köztünk. Őszintén szólva én is megbámultam magunkat. Persze nem szó szerint értve, de nagy érdeklődéssel voltam a szituációval kapcsolatban.
Ezt miért csinálja? Miért fogta meg a kezem? Miért szorongatja? Miért fogja még mindig és miért hurcibál maga után?!
Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a kis értetlen, ködbe veszett buksimban.

- Max... A kezem. Szóval... Elengedhetsz, nem szaladok el.

- Nem szaladsz el, de lelassulsz és elkeveredsz innen. Ne is álmodj róla, hogy elengedlek. - mondta tisztán és érthetően, közben a drámai hatás kedvéért megállt és úgy magyarázott.