Serendipity [ SZÜNETEL ]

30. Éjjel a vízen

- Csak szerintem volt gyenge ez a zenekar? De most komolyan... Annyira bénák voltak, hogy ennél még mi is jobbat zenéltünk volna. Na, de majd jövőre. Ha idén mi nyerünk a világ legeslegjobb előadóját hívjuk fellépni. - áradozott Max a jövőbeli terveiről. Időközben pedig elhagytuk az óriási sportcsarnokot és a már sokszor emlegetett felvonulás utáni esemény helyszínére indultunk.

Az átlagosnál gyorsabb tempóban szeltük át az üres és csendes utcákat, hiszen az őszi, csípős levegő nem igazán volt kedvünkre. Utunkat a cipőink csoszogásának hangja, halk beszéd és a közben eleresztett nevetéseink kísérték. Úgy negyed óra gyaloglást követően hangos zenére lettünk figyelmesek. Mindannyian tudtuk, hogy nemsokára megérkezünk életünk egyik legnagyobb bulijába. Az addig hangos lépteinket és hallatszódó beszédünket nem vettük észre többé. Csak az egyre dübörgő zene lüktetett az éterben és lassan a mi mellkasunkban is.

Amint rákanyarodtunk a megfelelő útra, hatalmas hangzavar és fényáradat vette át az uralmat az addig nyugodt és pihengető település felett. A kisvárosi folyóparton fekvő nyaraló mintha felrobbant volna. A városunk középiskolásai közül mindenki itt tartózkodott, aki számított, noha ez egy "iskola az iskola" elleni hét kezdete volt.

A kapun belépve azonnal egy tipikus buli képe tárult elénk. Kiabáló, nevetgélő, táncoló és természetesen liternyi alkoholt fogyasztó fiatalok. Volt, aki az udvaron élvezte a hátulról hozzásimuló fiú érintéseit táncolás közben, voltak akik a teraszon sörpongoztak egy-egy jó vicc társaságában, és a nyaraló belső zugait is igen sokan igénybe vették. Ha értitek mire gondolok...

- Végre itt! - tárta szét karjait egy gigantikus mosollyal az arcán Max - Maja, te velem jössz! - mondta és már rögtön húzott is magával. Kétségbeesett pillantásokat vetettem Mira barátnőm felé, jelezvén "az 100%, hogy én nem megyek vele sehova kettesben". Válaszul intett és eltátogott egy "igenis menned kell"-t.
Ez nagyon új nekem és fura. Egy elég jelentős méretű buliban vagyok, azzal a sráccal, aki régen huzamosabb ideig bejött.

- Öhm, Max - szóltam a fiúhoz kissé bátortalanul.

- Mondd! - fordult hozzám csillogó szemekkel. Nagyon örült, hogy itt lehet ezen a világraszóló bulin.

- Hová megyünk? - faggatóztam kuncogva, ugyanis a teraszról egészen a vízpartig vonszolt.

- Ide. - válaszolt határozottan.

- Ide? Miért ide? - kérdezősködtem, akár egy kisgyermek.

- Látod ott azt a csónakot? Na, abba fogunk mi ketten beülni és csónakázunk egyet. Van egy gyönyörű hely, nem messze innen. Meg akarom mutatni. - vázolta fel az esténk további részét.

- Ez aranyos tőled, de é-én... Nos, nem igazán szeretnék éjszaka csónakázni. - tényleg nem szerettem volna. Azóta rettegek a vízi dolgoktól, mióta az egyik osztálytársam elmesélte hogy hogyan kellett küzdenie az életéért. Kajak edzése volt és beborult a vízbe. Ki szeretett volna úszni az evezős alól, de beakadt a lába. Egyre fogyott a levegője és próbálta kiszabadítani magát, de nem sikerült. Azt mesélte, hogy mikor már fel akarta adni, akkor hirtelen valaki megragadta a kezét és kihúzta a víz rengetegből. Állítólag nagyon sok vizet nyelt és az eszmélet vesztés határán állt. Mondanom sem kell, hogy ez eléggé elvette a kedvem mindenféle vízzel kapcsolatos dologtól. Kivéve az úszást, az nem tartozik ide.

- Oh... Akkor... Menjünk vissza? - kérdezte csalódottan.

- Figyelj, én szívesen mennék. Tényleg. Nem arról van szó, hogy nem akarok, csak van ez a kis félelmem és... Szóval így nehezemre esik. Végig pánikolva és remegve ülnék előtted, amit valljuk be, egyikünk sem élvezne. - magyaráztam el mi a helyzet, hogy ne legyen túlságosan rosszkedvű.