Serendipity [ SZÜNETEL ]

10. Abszurd

- Ezt ne, kérlek! - toltam el magamtól másodpercekkel később - Sajnálom, de én... Én nem vagyok ebben biztos. Egyáltalán nem. Sőt, jó választás sem, hiszen még soha egy barátom se volt. - mondtam mire Shawn felállt a padról, járkálni kezdett, közben a tarkóját vakargatta. Egy kis idő elteltével rám nézett.

- Menjünk. - szólalt meg, majd elindult az autója felé.

- Most haragszol? - kérdeztem még a padon ülve.

- Dehogyis! Abszolút megértem... De most menjünk jó? Nagyon fáradt vagyok.

- Hát jó... - válaszoltam, s azzal én is elindultam a gépjármű irányába.

Miután mindketten beültünk, Shawn beindította a motort és síri csendben utaztunk egészen a hotelig. Őszintén, kicsit zavart a dolog. Na jó... Rettentően zavart. Tudom, azt mondta, hogy megérti, de ebből baromira nem az jött le. Olyan volt, mintha megbántottam volna. Ez így nem okés.

Mikor megérkeztünk, a fiú leállította az autót, de meg sem mozdult, ahogyan én. Ott ültünk némán, egy szót sem szólva, mindössze az utca zaja volt hallható.

- Tudod, - kezdtem mondandóm - őrülten jól éreztem magam ma és ezt neked köszönhetem. Szóval köszönöm és sajnálom, ha megbántottalak. - azzal egy parányi puszit nyomtam az arcára, kiszálltam a kocsiból és az épület kijárata felé indultam.

Mialatt az óriási kapu irányba lépdeltem, azon járt az eszem, hogy ennek vajon mi értelme volt. Mégis miért történt mindez, ha ilyen gyorsan véget ért?

- Hová mész? - kérdezte az autóból kilépve.

- Haza, azt hiszem.

- Miért? - érdeklődött.

- Mert nem akarlak zavarni, még jobban megbántani és stb... - válaszoltam csalódottan.

- De nem bántottál meg és nem zavarsz! Te jó ég, nem mehetsz sehova! Kérlek, maradj... - mondta és felém indult - Ugye nem mész el? - faggatózott továbbra is.

- Ne menjek?

- Ne! Kérlek..! - kérlelt, mire én bólintottam egyet - Menjünk fel. Gyere! - suttogta miközben a kezét nyújtotta. Én megfogtam azt és kéz a kézben sétáltunk egészen a hotel szobáig, ahol ideiglenesen megszállt.

A fölfelé vezető úton szintén a csend vette át az uralmat közöttünk.

- Nos, itt töltöttem az elmúlt két napot. A rendetlenségért pedig ne haragudj. Elég szétszórt vagyok.

- Oh, hidd el nem zavar. Otthon mindig ez van. - feleltem mosolyogva, közben pedig felfedeztem a meseszép helyiséget.

- Szeretnéd látni a kilátást? Nem olyan lélegzetelállító, mint a hegyen, de azért ez se semmi. - válaszként egy aprót biccentettem.

Amint kiértünk a szűk, folyosószerű erkélyre megcsapott az a tipikus nagyvárosi szag. A különböző ételek illata, amit a közelben készíthettek elkeveredett az autók kipufogójából távozó bűzzel. Ezek és még sok más az, amit imádok Budapestben. Akárhányszor itt járok, lenyűgöz a szépsége, az élet ami benne lakozik, a sok-sok ember, aki pörög és soha nincs megállás. Bátran merem állítani, hogy az egyik kedvenc helyem a világon.

- Nagyon szerencsés vagy ám. Lehetőséged van kettő, esetleg három naponta új városban felkelni, újdonságok sorát megtapasztalni. Még új emberekkel is megismerkedhetsz. Istenem... Hogy én mit meg nem adnék ezért.

- Azért, hogy folyamatosan úton légy, hogy távol legyél a családodtól... Az otthonodtól?

- Igen! Álmom és vágyam, hogy bejárhassam ezt a bámulatos bolygót. Hogy megismerjek különböző kultúrákat, embereket, hogy felfedezhessem a természet adta csodákat. És tudom jól a hátulütőit. A honvágy. A család, no meg a barátok hiánya, de szerintem teljes mértékben megéri. Szerinted nem?