Serendipity [ SZÜNETEL ]

37. Egyszerű érzelmek

-Shawn szemszöge-

Miután Maja is és én is megfelelő mértékben feloldódtunk, a közösen eltöltött napjaink egyre élvezetesebbek és mondhatni eseménydúsabbak lettek.
A sétánkon megállapodtunk, hogy akármilyen kérdésünk van a másikhoz, legyen az egy mélyebb, egy hatalmas baromság, vagy egy netán tolakodó kérdés, amint megfordul a fejünkben feltesszük azt.

- Shawn! Épp egy Harry Potter film megy az egyik csatornán. - Maja hangja rántott ki a magam kis világából. Éppen egy új dalon próbáltam dolgozni. Mióta itt vagyok szinte megszállt az ihlet és annyi mindent le szeretnék írni, de az időm ehhez édes kevés.

- Megyek már! - kiáltottam vissza a lánynak. A naplómat a tollammal az ágyra helyeztem, majd az addig ölemben pihenő gitárt melléjük fektettem. Lassan kimásztam az ágyamból és a hatalmas, már csupán csak a mesterséges fények áradatában úszó nappali felé vettem az irányt. Ahogy kiértem, egyből megpillantottam a kanapén gubbasztó lánykát. Kíváncsian fürkészte az előtte álló, óriási televízió képernyőjét - Tetszik, mi? - kérdeztem, megtörve ezzel az előbbi édes pillanatot.

- Hát... Fogalmam sincs miről van szó... Igazából ezt próbálom összerakni, de nem igazán értem a dolgokat.

- Ez melyik rész?

- A bölcsek köve. Azt hiszem ez az első. Ugye?

- Igen, ez az. - nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak. Annyira aranyos, ahogy igyekszik - Ez volt az, ami közben bealudtál. Emlékszel még?

- A Sziget után, fent a hotelszobádban. Hogyne emlékeznék. - mondta egy széles vigyorral.

- Örülök. Reménykedem, hogy most kibírod ébren. - viccelődtem.

- Ha, ha.... Na gyere ide és magyarázd el, hogy mi történik, mert egy mukkot sem értek. - utasított, s megpaskolta a mellette lévő ülőhelyet a kanapén, amit én nagy örömmel el is foglaltam.

Két és fél óra. Ennyi időt töltöttünk a televízió előtt üldögélve, miközben a filmet hallgattuk és az élet random dolgairól dumáltunk. Nagyon jó érzés, hogy már nem feszengünk egymás társaságában, sőt kifejezetten élvezzük a másik jelenlétét. Ennek köszönhetően a napokban számtalan új és érdekes dolgot megtudhattam erről az rendkívüli lányról.

- Mikor mész vissza? Mármint pontosan mikor? - kérdezte, közben hangját a film vége főcímének zenéje kissé eltompította, így olyan hatást keltve, mintha csak hangosan gondolkodott volna.

- Miután hazavittelek, még itt töltök egy éjszakát és másnap kora reggel indul a gépem.

- Oh...

- Esetleg zavar? Vagy...

- Nem, nem dehogy. Vagyis, éppen eljátszottam egy nevetséges gondolattal. Nem fontos, tényleg... - Megkérdezzem vagy ne erőltessem? De mi van ha valami fontosat akar, csak Ő nem találja annak. Az is lehet, hogy szégyenli, hisz azt mondta nevetséges. Mondjuk előttem igazán nem kéne izgulnia... Vagyis hát én így gondolom. Nyilván nem egyszerű a helyzete.

- Emlékszel miben egyeztünk meg? - a józan eszem helyett inkább arra a végtelenül kíváncsi belső hangra hallgattam.

- Igen, tudom... Abban a pillanatban, hogy elnémultál szinte tudtam, hogy ez következik. De... Ez tényleg egy nagy baromság és... Csak hagyjuk jó? Kérlek! - kérlelt, ám a tudásvágy ami bennem dolgozott felülmúlta a velem szemben ücsörgő lány szemeinek csillogását.

- Mondd el! - suttogtam - Tudni szeretném. - mondtam, majd kezembe vettem az övéit. Reflexszerűen lenézett azokra és ott tartotta tekintetét. Kezei hidegek voltak, meglepően hidegek. Pedig a lakásban ment a fűtés, Ő melegen volt öltözve és egy takaróval is beterítettem a film kezdetekor a biztonság kedvéért. A napokban szinte teljesen meggyógyult és nem akartam kockáztatni. De a keze... A kezei akár a jégcsapok. Izgult. Erre következtettem. Selymes, puha porcelán bőre az én kétszer akkora tenyereim közt izzadni kezdtek. Minden bizonnyal izgult.