Rocky +BEFEJEZETT+

44 Sajnálom!

Az ágyamban találtam magam. Mellettem ült Jack, előttem állt Richard és mind a ketten megkönnyebbült tekintettel nézett rám. Jack azonnal megölelt és megcsókolgatta arcomat.
-Jaj Rachel, annyira aggódtam érted...-ölelt magához Jack.
-Rachel...-mondta Richard.-Most hagylak titeket egy kicsit kettesben, rendben? Máris visszajövök.
Apa kiment a szobából és csak én és Jack maradtunk bent. Megöleltem én is a fiút. Feje vállamon pihent. Borzos hajába beletúrtam, majd fejét simogattam. Olyan volt most, mint egy kisgyerek.
-Rachel, azt mondta édesapád, hogy a kimerültséged miatt volt az ájulás...Sajnálom, hogy túlhajszollak...Annyira sajnálom! Nem akartam.
-Te nem tettél semmit édesem!-mondtam Jacknek.-Nem a te hibád!
-De Rach...Miattam küzdesz annyit a banda miatt...
-Ez nem jelent semmit.
Jack rám nézett kék szemeivel, majd megcsókolt.

Később még hagytak pihenni, de nem sokra rá Jack bejött egy kis kajával a kezében. Leült mellém, majd odanyújtotta nekem a spagettivel és paradicsomos szósszal teli tálat.
-Egyél egy kicsit, Rachel...-mondta.-Úgy hallottam ez az egyik kedvenced.
Én már az étel látványától is rosszul voltam, ezért elfordultam. Jack sóhajtott egyet, majd letette a tálat az éjjeliszekrényemre.
-Figyelj, kicsim...Attól hogy nem eszel nem javul meg semmi!
Nem válaszoltam. Jack aurájából is érezni lehetett, hogy egyre idegesebb.
-Nem viccelek Rachel...Enned kell.-mondta kicsit határozottabban a fiú.
Ugyan úgy nem feleltem semmit, ám éreztem hogy Jacknek elfogyott a türelme. Tudom, hogy csak aggódik értem, de egy falat nem megy le a torkomon napok óta. Ezt még ő sem tudja megváltoztatni...Most már ideje lesz elmondanom neki...Úgy gondoltam, hogy egy kicsit összeszedem magam, mielőtt elkezdenék beszélni. Ám Jack már idegesebben beszélt:
-Rach, szerinted nekem ez jó, hogy szenvedni látlak? Nincs elég bűntudatom nekem így is?!
Ekkor sírva fakadtam. Fájt, hogy még Jack érzi rosszul magát miattam...Azt hiszi benne van megint a hiba, miközben én titkolózok. Jack megenyhült sírásom hallatán, majd gyorsan megölelt.
-Kicsim, ne haragudj...Nem tudom mi van velem! Kérlek bocsáss meg! Annyira aggódom, nem tudom mit csináljak...
-Hagyd abba!-sírtam fel.
Jack ekkor meglepetten  enyhített ölelésén, majd mielőtt elengedett volna, felé fordultam, majd felültem és megöleltem.
-Hagyd abba a sajnálkozást!-potyogtak könnyeim.-Elég volt!
-Most már tényleg nem értelek Rachel...Mi a baj?-kérdezte értetlenül, de nyugodt hangnemen.
-Jack, én sajnálom, érted? Én nem mondtam el dolgokat, én magam sanyargattam saját magamat, nem te!
-Mégis miért csinálod ezt??
-Mert nem bírom tovább! Már nem megy...Nem érzem jól magam ebben a karrierben...
-Miért hazudtál nekem? Miért titkolóztál előttünk?-fogta meg vállamat és tolt el kicsit magától. Belenézett szemeimbe és értetlen tekintete kicsit megrémisztett.
-Mert nem akartam csalódást okozni.-válaszoltam.-Jack...Nagyon jó volt egy ideig a népszerűség...Egészen addig, amíg a banda foglalkozott egymással...Amíg mi foglalkoztunk egymással. Mikor még nem minden szabadidőnket a zenélésre és a következő koncertre szenteltünk! Nincs időnk egymásra...Annyira fáj, úgy nyom, hogy ezt mondom...De én nem bírom már tovább! Torkig vagyok a népszerűséggel...Te is beleőrültél...Csak nem veszed észre...
Jack döbbent tekintete többet mondott minden szónál, mégis szóra bírta magát:
-Úr isten, Rachel...Hát erről van szó. Igazad van...Mióta túl népszerűek lettünk, azóta senkinek nincs ideje semmire...Úgy megörültem ennek, hogy nem foglalkoztam azzal nektek mi jó...És én is bele süllyedtem abba a hibába, mint a többi sztár...Éltetett a népszerűség. Még ha belerokkantam is szövegeket írtam és nem érdekelt sem az én mentális egészségem sem pedig az, hogy veletek mi van...
-Jack, nem a te hibád..-érintettem homlokához a homlokomat.-Te csak jót akartál a bandának...
-Igen, de...
-Nincs semmiféle de...Te ezt akartad...Tudom, mert ismerlek...Kérlek vessünk véget ennek...Éljünk normális életet.
-Egyet értek...Bár...A normális élet ezek után nem igazán lesz meg. Remélem ebből nem lesz akkora tömeg hiszti...

Később, mikor már a többi bandatag is megtudta a hírt, könnyebben fel tudták dolgozni a dolgot, mert ugyan azon a véleményen voltak, mint én. Jack remélem nem csak miattam csinálta ezt az egészet. Csak abban reménykedek, hogy ő is belátta, hogy a túl nagy népszerűség enyhén szólva megmérgezte a bandát.
Ám mikor ugyan ezt Geraldnak mondtuk el, sokkal másabb volt a reakciója, mind bármelyikünknek:
-Mi??-kerekedtek szemei Geraldnak.
-Sajnáljuk, cimbora...-karolt át Jack.-De ez a túlzott népszerűség egyre jobban kiszorítja a mi szabadidőnket. Már konkrétan nem beszélünk másról a srácokkal, csak arról, hogy mikor lesz a következő koncert...
-Srácok, nagy lehetőséget szúrtok el, ha most mindennel leálltok.
-Tudjuk Gerald...-mondta Berry.-De Rocky ki van készülve idegileg, mi nekünk nem jó az, hogy ő szenved...Legbelül meg mi is szenvedünk...Népszerűek akartunk lenni, de...Nem ennyire.
-Valld be Gerald...Mondd meg őszintén nekünk...-szedte darabokba szavait Tonny.-Te mikor voltál utoljára a gyerekeddel? Hány előadásán voltál vagy mikor játszottál vele utoljára, mióta mi nekünk szervezel koncertet vagy foglalkozol a stúdió felvételekkel és a turnénkkal...
Ekkor Gerald komolyan elgondolkodott. Sóhajtott egyet, majd a szemünkbe nézett barna tekintetével.
-Igazatok van...-mondta végül.-De egy utolsó dalról még lehet szó? Búcsúzóként?
A srácokkal összenéztünk. Mindenki szemében ragyogott a lehetőség fénye. Egyértelmű volt, hogy ebbe még beleegyeznek. Aztán rám néztek mind. Nagy levegőt vettem és lassan kifújva bólintottam egyet.
-Bírni fogod, Rachel?-kérdezte Gerald.
-Ezt még igen.-válaszoltam.-A rajongóktól el kell köszönnünk.
-Erős lány vagy, Rachel!-ölelt meg Jack.
Jack után sorra mindenki egy erőt adó öleléssel köszönte meg az áldozatot, amit hozok értük. Még Gerald is. Láttam, hogy Gerald elsírja magát. Nagyon szereti a bandát, de tudjuk, hogy a kislányát is.
Gyönyörű pillanat volt ez, még ha fájt is. Nekem is fájt...Nem mondhatom azt, hogy nem. Szeretem a bandát, imádok gitározni és leginkább ez a foglalkozás volt a legjobb, hogy kipróbáljam magam...De ha nem vetünk véget és csak néha lépünk fel, a rajongók többet akarnak. Ha a kezünket nyújtjuk az egész karunk kell nekik.

Délután összecuccoltam és Jackhez mentem. Végre egy alkalom, amikor nem a bandáról szól a dolog. Sokkal jobban kihasználtuk azokat a perceket, mint eddig. Sokat beszélgettünk, sétálgattunk és teljesen felvidítottuk egymást, mind ezekkel.
Sokkal jobban voltam, már enni is tudtam, pedig az én állapotomban ez nagy szó. Tudtam szívemből nevetni és önszántamból mosolyogni. Jack észre is vette rajtam a változást, este, mikor már mindenki aludt, ezt meg is említette:
-Olyan vidám lettél.
-Régen töltöttünk ennyi időt együtt.-válaszoltam.
-Valóban a népszerűség átka ez. És ha lenne mindig ilyen kivételes hét, mikor nem a bandával foglalkozunk?
-Attól félek újra csak a bandáról szólna minden...Eltávolodnánk egymástól...Megunnál és eldobnál.
-Miket beszélsz? Rachel...Mióta jóban lettünk, ösztönösen ragaszkodom hozzád. Ennyire ismerem magamat: Ennyire még sosem szerettem senkit.
-Az lehet, Jack, de mi van ha újra nem lesz időnk egymásra? Vagy te még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy a banda együtt legyen?
-Nehéz elfogadni, hogy minden amiért küzdöttünk, elválasztott minket...Fanatikusan bizonyítani akartam magamnak és apának...De még apám is azt mondta, hogy ez már túlzás...Valójában ő mindig büszke volt rám...Nekem pedig az volt az álmom. Hogy ő büszke legyen rám. Szerettem ezt csinálni. De el kellett fogadnom a tényt, hogy szinte egy szabad percünk nem volt. Azért hibáztattam magamat, sőt még most is, mert tényleg a kimerültségig hajszoltalak titeket...
-Nem Jacky...Ez a szakma. Erről te nem tehetsz. Túlságosan küzdöttünk és nem egy, hanem kettő lépcső fokot léptünk egyszerre. Karma az egész. De holnap még meg kell írnunk egy csinos dalt és mihamarabb elbúcsúzni a rajongóktól.
-Hány szívet fogunk mi összetörni...
-Előre sajnálom őket...
-Ennek így kell lennie.