Rocky +BEFEJEZETT+

45 Utolsó dal

Reggel egy erős kávéval ébredtünk mind a ketten. Ott ültünk az asztalnál Jack szüleivel és kávézgattunk.
-Hogy vagytok fiatalok?-kérdezte Helena.
-Anya, ezt úgy mondod, mintha te nem lennél fiatal.-nevetett Jack.
-Régen fiatal voltam és szép, fiam. Most már csak szép vagyok.
Ekkor mind annyian felnevettünk.
-Már tudom kitől örökölted a szövegeid stílusát.-kacsintottam rá Jackre.
-De a csajozási stílusa az apjáé.-nézett Helena Derekre.
-Nem tudom miről beszélsz.-mondta egy kaján vigyorral az arcán Derek.
-Nem mi? ,,Adhatok önnek egy szemüveget, hogy végre észre vegyen engem?"
-Ezt apa mondta?-vonta fel az egyik szemöldökét mosolyogva Jack.
-Úgy ám. A szekrénynél álltam, ő nekitámaszkodott és úgy mondta azt a szöveget. Közben úgy mosolygott rám, mint ahogyan te szoktál Rachelre.
-Ezt bezzeg megjegyzik a nők.
-Meg bizony, te nagy mamlasz.
Ekkor csókot adtak egymásnak a szülők, majd ránk mosolyogtak. Öröm volt nézni őket újra együtt.

Később, Jack szobájában gitároztam az akusztikusomon, míg Jack valami szöveg félét próbált írni. A dal címe már megvolt: We Are The Song Forever
Olyan édesen koncentrált, hogy nem tudtam nem őt figyelni, miközben szöveget írt.
-Na jó...Ez idáig hogy tetszik: ,,Mi leszünk a dal örökké, mi egyszer átváltozik halovány köddé S mi leszünk a dal, mivel az ember él és hal."
-Nem rossz.-mosolyodtam el, miközben játszottam továbbra is a gitáron.-Folytathatnád azzal, hogy...,,Ahogy a Nap felkel és lenyugszik, úgy mi is el fogunk búcsúzni"
-Nagyon jó ötlet.-csókolt meg, majd tovább írta a dalt.
-Szeretem ezt a gitárt. Egy csomó emlékem van vele.
-Mint például?
-Brian adta nekem karácsonyra. Aztán az, hogy táborozásokon folyton elővettem és gitároztam. Közben énekeltem...Aztán a turné. Mikor Genevievnek előadtunk egy-két dalt a születésnapján...
-Neked is hiányozni fog a banda, ugye?
Ekkor abbahagytam a gitározást. Hirtelen ambivalens érzéseim támadtak...Azaz úgy éreztem, hogyha tovább folytatnám a bandával, végkimerültségben halnék meg tizenkilenc évesen...De tudom, hogy legbelül hiányozni fog nekem a közös fellépés.
Jack aggódó tekintete rám vetült, mint mikor a Nap előbújik a felhők közül.
-Nem mondtál rosszat, mert igazad van.-válaszoltam.-Valójában nehéz...Nagyon nehéz határozottnak lenni, mikor egy csomó élményünk van együtt. Tök mindegy milyen...A banda egy végjegy számunkra...A zene pedig egy nagyon jó kifejező eszköz volt számunkra. Mégis tudom, hogy ha tovább folytatjuk, semelyikünk nem fogja akkora élvezettel végig csinálni, mint akkor...Mindenkiben tudatosult, hogy ennek nem lesz jó vége...
-Igen...-sóhajtott Jack.-Utólag bennem is. De tudod mit, Rachel...Ha gondolod, még eldöntheted mennyire szeretnéd ezt csinálni.
-Kimegyünk egy cigarettára?
Jack elmosolyodott, majd elővette a Marlboro-s dobozát és kimentünk.
Miközben az olvadozó havas tájat néztük és cigarettáztunk, Jack átfogta a derekamat és hozzám bújt. Még a csend is jó együtt. Nem betáblázva szabadnak éreztem magamat, mégis vonzott az, hogy Jacknek segítsek a dal megírásában. Egy csomó dalt megírtunk együtt. Már alig van hely a mappában, ami a közös dalokkal van tele.
Aztán mikor visszamentünk, én tovább gitároztam, Jack pedig visszaült írni a dalt. Sokszor kérdezgetett engem, hogy hogyan folytathatná. De a végén csak készen lett.
Aztán az ölébe ültem és néhol feljavítottam a szöveget, kórus részeket is kijelöltem, hogy a többiekkel közösen énekeljünk. Jack kijelölte az én részemet én pedig az övét. Vicces, mert Berry azt mondta, hogy semelyik barátnőjét nem érdekelték Jack dalai, ám ha valaki bele akart nyúlni a szövegbe, azonnal megharagudott rá a fiú. Mégis nekem úgy hagyta, hogy semmi gondot nem csinált belőle, sőt még el is ismerte, hogy jól csinálom.
A dal lényegében arról szólt, hogy el kell búcsúznunk, de a mi dalunk mindenki szívében megmarad egy életre.

Nem sokra rá a dal megírása után elpróbáltuk. Tonny és Berry meglepődött, hogy  ő nekik is lehetett énekelni egy-két részt. Még párszor elpróbáltuk, de Jackel jól láttuk, hogy elsőre meg tudták csinálni a srácok. Úgy értem a dallamát és a ritmusát is azonnal megjegyezték úgy hogy közben néhány alkalommal beleénekeltek.
Stúdió felvételt is készítettünk róla, majd egy hét múlva élesben koncerteztünk is vele. Persze a rajongók semmit sem tudtak az új dalról. Minden úgy ment végig ahogyan idáig csináltuk. Jack buzdította a népet, énekelt, s a többi...
Ám a koncert vége felé Jack megállt egy pillanatra, majd ezt mondta a mikrofonba:
-Kedves mindenki...Nagyon köszönjük a rajongásotokat. Tényleg! Eszméletlenül jó zenélni nektek. Imádunk titeket!
A tömeg fütyült, néhol hallottuk a válaszokat. ,,Mi is titeket" ,,Szeretünk titeket" és egyéb más. Jack sóhajtott, majd újra megszólalt:
-Bizony...Pont ezért nehéz a búcsú...De ez nem a koncert végét jelenti...Az egész karrierünkét.
A tömeg leblokkolt. Mindenki mereven állt és bámult minket.
-Sajnálom...Sajnáljuk. Nagyon is! De kérlek értsétek meg! Tényleg nagyon szeretünk titeket...Pontosan ezért írtunk hozzátok egy dalt. A dal címe:  We Are The Song Forever. Gyerünk srácok! Búcsúzzunk el a mi szeretett rajongóinktól!
Mikor a zene elkezdődött, sokan sírtak. Van akinek a szemében láttuk az elkeseredést. Olyan rossz volt látni a szomorúságot rajtuk...Minden esetre Jack elkezdett énekelni és aki idáig nem sírt, az a szemét is kibőgte. De ennek ellenére mindenki keze a magasban volt. Szerettek minket ennek ellenére is. Én is énekeltem, sőt együtt is énekeltünk. A reflént a tömeg énekelte velünk. Érzelmes pillanat volt.
Bennem is összegyűltek a régi és a mostani emlékek is.

A koncert után nagyon sok embert öleltünk meg. Némelyikkel kezet fogtunk és fényképet is készítettünk. De persze akkor kellett jönnie egy riporternek is. Mindenkit kikérdeztek: miért adta fel a banda a zenélést? Van ennek konkrét oka? Ki miért egyezett bele abba, hogy vége legyen? Stb...

A továbbiakban pedig Jackel sikeresen leérettségiztünk tavasz végén, majd a ballagás után elmentem hozzájuk. Épen csak haza estünk, már azt láttuk, hogy a szülei a tévét nézik, a hírekben pedig ezt mondták:
-A Rebel Wolves öleléssel, kézfogással és közös fotókkal búcsúzott rajongóitól. Azt nyilatkozták azért adták fel eddigi karrierüket, mert túlhajszoltak voltak. Most kikérdezzük a menedzserüket is, Gerald Low-t.
Jack és én mereven bámultuk a tévé képernyőjét, vajon mit mond Gerald erről.
-Gerald, ön hogy viszonyul a banda helyzetéhez?-kérdezte a riporter nő.
-Szerettem a srácokat.-bólogatott könnyes tekintettel.-Nekem is nehéz volt őket elengedni. De be kell látni: ők még fiatalok. Ki kell élniük magukat. Egy szinte szakmává formált zenélésben nem sok szórakozási lehetőségük volt, főleg a túlterheltség miatt. Sokat próbáltak, keményen dolgoztak a szövegen és a kottán, ráadásul minden szabadidejüket a rajongóikra szánták. Nehéz elengedni őket, de megértem őket.
Jack anyja és apja kikapcsolták a tévét, majd hozzánk jöttek. Ledobtuk a táskákat, majd egy szoros családi ölelésben volt részünk. Helena könnyes szemmel mosolygott ránk. Derek nem sírt, de látszott az arcán a szomorúság, mégis éreztük, hogy ez az ölelés nem hiába volt. Tudtuk, hogy büszkék voltak ránk.
-Egy döntést meghozni, még felnőttként is nehéz...-mondta Derek.-De az én fiam felnőtt...
-Ahogyan a barátnője is Rachel...-szipogott Helena.-Olyan büszkék vagyunk rátok!
Nem tehettem róla...A megkönnyebbültségtől én is sírva fakadtam. Jack aggódó tekintete újra rám meredt de könnyeim ellenére is képes voltam megszólalni:
-Jól vagyok...Minden rendben!
Helena velem zokogva megölelt engem. Ő nem tudott megszólalni, mégis éreztem mit akar mondani az ő gesztusával: Minden rendben van, Rachel! Semmi baj!