Nem számít | VKOOK (BEFEJEZETT)

1

Csak egy település az erdő szélén. Nyugodt, a bizsergető csendet csak a közeli patak csobogása szakítja meg. Idilli környezet. Azonban ezt a helyet kevesen merik megközelíteni.
Régi legendák szólnak azokról, akik emberi valójukat elfeledve fanyalodnak az állatok nyers húsára, vérére szomjazva. Sosem nevezték meg őket, de a mai napig félnek tőlük.
Jogosan.

Amikor a Hold teljes valójában pompázik az égen, a levegőt megtölti a rettegés. Ekkor a legvadabbak, fékezhetetlenek.
Külsejük hasonlít egy egyszerű farkaséra, de sokkal nagyobbak, robosztusabbak és gyorsabbak is.

Mindenkinek ismerős az a bizonyos érzés?
Jeges félelem ujjai szorongatják a szívedet, karodon és tarkódon a szőrszálak az ég felé merednek. Szagatottan veszed a levegőt, egyszerre fázol és izzadsz a forróságtól, ami láthatatlan burokként ölel körbe.

Ezt érzik a szülők, idősek, a falu öregjei. Saját bőrükön tapasztalhatták milyen is, amikor a fenevadak agyarai mélyednek a húsukba. Többen odalettek. Az emlékek súlya szinte agyonnyomja őket, elegendő tapasztalat volt ez mindenkinek.
Évekkel ezelőtt szabadult el a pokol, így a mai gyermekek nem tudnak semmiről. Nem sejtik annak okát, miért nem maradhatnak kinn sötétedés után, az állataikat miért terelik vissza esténként? Milyen okból zárkóznak be házaikba egy kellemes közösségben?
Nem mesélnek nekik, holott szükség lenne rá. A veszély egy csekély részét lehet meg tudnák érteni. Ez pedig így tarthatatlan.

Két fiú szalad önfeledten kacagva a legnagyobb tisztáson át. Egymást kergetik, ha arra kerül sor hempergőznek a talajon, egymás fölé kerekedve birkóznak. Nem figyelik az időt, a nap útját. Miért is tennék? Nincs bennük félelem.

Órákkal később kifulladva terülnek el a fűben. Elmélyülten pásztázzák a csillagos égboltot, amíg a fiatalabb meg nem szólal.
- Haza kellene mennünk. - Alsó ajkát lebiggyeszti, szomorúan tekint barátjára.
- De annyira jó itt veled. - Fejét az ónix hajú felé fordítja, szemei csillognak a boldogságtól. Mélyvörös rózsák nyílnak ettől a másik orcáin. Képtelen válaszolni. Ujjaik egymásba fonódnak, és pihennek a hűvös fűszálak érintéseivel körbeölelve. Baráti gesztus ez csupán. Náluk ez teljesen természetes.
Percek telnek el a szívet melengető nyugalomban.
- A szüleid meg fognak szídni megint.. - A szőke hajú szomorúan szemléli a sötétséget. Sajnálja őt, amiért ebben nem lehet része, ugyanis Jungkook árva. Kiskorában találtak rá az erdőben, befogadták, a falu közösen neveli a gyermeket. Mindenhol nagyon kedvelik, azonban azt amire a legjobban szüksége lenne soha nem kaphatja így meg.
Igazi családra vágyik. Szeretné ha őt is megdorgálnák amikor később ér haza. Azt, hogy elalvás előtt szeretettel simogassák meg arcát, és annyit súgjanak neki: "Szép álmokat fiam."

Talán Taehyungnak is ez fáj a legjobban. Belelát a lelkébe, ismeri a gondolatait. Előtte nincsenek titkai, vagy talán nagyon kevés. Nem egyszer beszélgettek órákat semmiségnek tűnő kis apróságokról. Ezek voltak a legszebb emlékeik.
- Holnap is találkozunk? - Elhaló hangon kérdezi kis barátját.
- Tudod, hogy minden nap elmegyek hozzátok. - Biztatóan szorít a kézfejére.
Lassan elindulnak haza.

Remélem ez a történet is el fogja nyerni a tetszéseteket ^^
Érdemes tovább olvasni :3
Kommentet csillagot szívesen fogadok <3