Sosem hagylak egyedül [JAVÍTÁS ALATT]

33.rész

Kb másfél órámba telt megírni azt a levelet. Ami nem is lenne annyira hosszú idő egy velem  egykorú tinédzsérnek, de nekem az. Nagyonis az. Tehàt, megírtam azt a levelet. Bár inkább üzenetnek nevezném. Elègedett vagyok magammal. Mármint úgy értem, hogy sokszor írtam levelet, de azok sosem voltak ennyire fontosak, illetve nem múlt ennyi rajtuk, most viszont úgy érzem, teljesen kitettem magamért.
Tehát leírtam minden felgyülemlendő érzésemet, minden felé táplállt érzelmemet, konkrétan mindent. Azt is, hogy képtelen vagyok rá haragudni, és utálom ezt. Azt is, hogy mindennél, és mindenkinél jobban szeretem. Azt is, hogy egyáltalán nem bántam meg minden vele együtt töltott percemet. Mindent.

És most itt vagyok én, egy levéllel a kezemben. Egy levéllel a kezemben, amit gondosan becsomagolok egy kék boritékba, majd ráfújok hármat abból a parfümömből, amit minden nap használok. Kettőt elölre, egyet pedig hátra. Oké ez nagyon betegesen hangzik, de minden levelemmel ezt csinálom. Amióta az eszemet tudom. Elraktam a levelet, majd belenéztem a tükörbe. Hát nem volt elragadtató a látvány mit ne mondjak...órjási táskák a szemem alatt, gondozatlan hajam akár a szénakazal, ahova mindig jártunk Kimmel. Egy macinaci, amit leettem vagy hatszor, és apum egyik pólója, ami nekem beér egy hosszú, kinyúltptt pólóval. De nem érdekel. Jelenesetben ez egy cseppet sem foglalkoztat. Inkább az aggaszt, hogy hogy adjam oda szerény üzenetem a fiúnak, akit szeretek. Elég, ha ott lesz az éjeli szekrényemen, és ha látják, hogy rá van vésve feketével a szerelmem neve, akkor talán eljut hozzá? Ennyire egyszerű lenne?
|este 8 óra|
-Letty! Gyere vacsorátzni, kérlek-kiált fel apám, s már vártam mikor teszi meg eme életmentő cselekedetjét, ugyanis úgyérzem egy farkassal is eltusok bánni, hogy egyek.
-Nem kell kétszer szólnod-mondom néki. Válaszként csak nevetett egyet.