Sosem hagylak egyedül [JAVÍTÁS ALATT]

35.rész

Látva élettelen testét, újra könnyek szöknek a szemembe. Pár percig csak némán nézem, ahogy csak fekszik, majd hangos bömbölésben török ki.
-Nem, nem, nem, nem! Nem halhatsz meg. Letty, szükségemvan rád, érted? Fel tudod fogni? Gyere vissza, kicsim, kérlek. Oda rogyok mellé, csókot lehelek ajkára, majd elkezd csipogni egy gép. Egy...kettő...három, és így tovább. Belép egy fehér köpenyes pali, gondolom orvos.
-Ez..van pulzusa.-mondja hitetlenkedve. Kétszeresére nyílnak szemeim-bár nagyon gyenge. Küzd. Látni, hogy küzd az életben maradásért.
-Akkor csináljon valamit-rivallok a dokira.
-Nem tudok semmit sem tenni.
-Akkor ki tud?
-Ő-feleli nemes egyszerűséggel, nekem pedig felment az agyvizem
-Mi az, hogy ő? Ő a maga betege! Tegyen már valamit. Mindegy mennyibe kerül, tegyen meg nindent, hogy túlélje. Kérem.- mondom erőteljesen, de az urolsó mondatot szinte csak suttogva.
-Megteszünk mindent ami tőlünk telik!-mondja határozottan.-Kérem..
-Megyek-majd bólintok
-Köszönöm
-Mentsék meg őt-kérlelem
-Megteszünk minden lehetséges dolgot-mondja a doki. Válaszként csak bólintok egyet, majd kimegyek.

|pár órával később|
Este 10 óra van. Már a hatodik kávémat fogyasztom el éppen, mikor megjeleni a doktor úr. Nem tűnik sem nyúzottnak, sem túl lelkesnek.
-Khm-köszörüli meg torkát, majd mindenki kíváncsian pillant a doktor felé.-Tudniuk kell, hogy a lány erős. Nagyon. De egy ilyet senki nem képes túl élni. Él, van pulzusa, valamivel erősebb mint órákkal ezelőtt, de mesterséges kómában tartjuk, mígnem làtunk egy halvány kis esélyt, hogy újból rendesen az élők sorai közt lehessen. Mintmondtam küzd, és eléggé fájdalmas harcot vív szervezetével, mely kiakarja ontani a lány életét, de a lelke küzd ezellen. Eddig sohasem làttam ilyet, vagy esetleg ehhez hasonlót. Valami rettenetes fontos teendője lehet még az életben, amit nem hagy annyiban. Bemehetnek hozzá, de egyszerre csak egy.-fejezte be.
-Shawn téged szeretne. Te vagy az aki most a legnagyobb támaszt nyújthatja-Mondja Hannah
-Igen-helyesel Kim is
-Akkor bemehetek?-kérdem bàtortalanul apját
-Menj-válaszol nem túl bőszavúan, bár megértem.
Mikor bemegyek, s meglátom, ahogy ott fekszik a sok kínközt, eszembe jutnak az emlékeink. Hogy mennyit nevettünk minden egyes esésemnél, hogy mennyit beszélgettünk a nagy semmiről. Az összes együtt alvásunk, amikor úgy szorítottam magamhoz, mint egy öt éves egy kis plüss macit. Az összes csók amit loptam tőle bármikor amikor csak kettesben voltunk akàr egy fél percre is. Az összes filmnézés amikor a mellkasomon, a karjaim közt aludt el. A koncert, amikor bemutattam a gyönyörűségemet a rajongóimnak. Minden egyes pillanat, a kapcsolatunk elejétől, mostanáig.