Eltelt két nap. Két iszonyatosan hosszú nap. Nem üzent, nem nézett rám, semmit nem csinált. Én pedig hagytam. Mert még hasonló szituációban sem voltam eddig. És én konkrétan végig szenvedtem ezt a két napot.
Tegnap reggel reméltem hogy üzent, de nem. Én pedig nem írtam, mert gondoltam hogy tér kell neki.
Nulla életkedvel mentem ki a családhoz, akik nem mertek hozzám szólni. Nem tudom hogy a kisírt szemem, vagy a morcos fejem miatt, de nem is érdekelt.
Még kevésbé volt kedvem suliba menni, mikor az eszembejutott, hogy Umji ma már lesz, és kezdhetünk színészkedni.
Csak remélni tudtam hogy Namjoon jelez valahogy a suliban, de rám sem nézett. Egész nap, egy pillanatra sem.
Nem jött le a szünetekre Yoongiékkal, akik csak azért voltak ott, hogy szemmel tudjanak tartani.
Umjival nagyszerű műsort sikerült produkálnunk a szünetekben, Tae büszke is volt rám. Ami azt illeti, nem az történt köztünk, mint ami amúgy volt. Egy szünetet kivéve mindig négyen voltunk. Umji derekát átkarolva ültem, és legjobb tudásom szerint, jókedvűnek mutattam magam.
Aztán mikor Jennie és Umji elmentek mosdóba, Taevel azonnal témát váltottunk. Kérdezte hogy mi van Namjoonnal, de erre csak egy fejrázás volt a válasz, vagyis :semmi.
Az órák után a kapu előtt megöleltem Umjit, elköszöntem Taehyungtól és Jennietől, és elindultam haza.
Igazából sokáig agyaltam hogy menjek e Namjoonhoz, de nem lett volna értelme. Velem ellentétben, én teljesen hidegen hagytam őt. Még az is lehet hogy hazaküldött volna, ha megjelenek, így inkább maradtam otthon tanulni, és mivel Namjoon sem jelent meg, így áthívtam Taet, aki egész régen nem járt nálunk.
Sikeresen eltereltük a figyelmemet Namjoonról.
Ma már mozgalmasabb napom volt. Reggel megint reménykedve vettem a kezembe a telefonom, hogy hátha. De semmi. Megint semmi.
Lenyeltem egy hatalmas csomót, ami a torkomban keletkezett. A sírás kerülgetett megint.
Azt hittem, hogy legalább a suliban más lesz a helyzet, és legalább rám fog nézni, dehát hinni a templomban kell.
Megint teljesen leszart. És igen basszammeg most szarul beszélek? És itt van hogy rám szóljon? Nem nincs!
Lehet hogy én is barom voltam, de könyörgöm! Csak aggódok érte! És én nagyon is keresem a tekintetét. Talán el is kapnám ha egyszer, csak EGYSZER rámnézne.
A szünetek megint ugyan úgy teltek, azzal a különbséggel, hogy már nem nagyon ment az, hogy boldognak tettessem magam. Nem nagyon szökött az arcomra a mosoly. A szerepjáték is ki-kiment a fejemből. Néha-néha beugrott hogy én amúgy most azt játszom hogy barátnőm van, olyankor megsimogattam Umji hátát, és egy kicsit a derekán hagytam a kezem.
De Yoonginak feltünt. Ezért suli után megjelentek előttem. Igen, mind a hárman. Namjoon csak a telefont nyomkodta, fel sem nézett mikor hozzám értek.
-Az van, hogy nem tűnik túl eredetinek a "kapcsolatod" - kezdte Yoongi zsebre tett kézzel.
-Én is meg tudom fogni valaki derekát-tette hozzá Jimin, majd a kiáramló embereket kezdte szugerálni-Hé te! Magas szőke, barna csíkokkal! - arra kaptam a fejem, mire egy lány meglepetten indult meg felénk, és Jimin elé állt. Jimin egy laza mozdulattal maga mellé rántotta, és a derekát átkarolva nézett engem. A lány totál zavarban, vörös fejjel bámulta a földet. - Látod? És azt se tudom ki ez! - engedte el, aztán egy biccentéssel jelezte neki hogy elmehet. Nagyot nyelve kutattam az elmémben a fedőstory után.
-Nem nyilvánosság előtt éljük az életünk.
-Ch...ezt másnak meséld be ha lehet.
-Bizonyítékot akarunk-vette át a szót Yoongi, én meg lefagytam.
-Milyen bizonyítékot akartok? - sóhajtottam, mint akit untatnak.
-Csókold meg. - ne ne ne ne! Kíváncsian néztem Yoongira, majd Jiminre, de komolyan gondolták. Nagyot nyelve néztem óvatosan Namjoonra, aki erre felkapta a fejét. Abban a pillanatban találkozott a tekintetünk, de csak egy pillanatra, mert elkapta. Abban az egy pillanatban, semmit nem tudtam kivenni a tekintetéből. Túl rövid idő volt.
-Mindenki előtt? - kérdeztem vissza. Yoongi elégedetten vigyorogva bólogatott. Hogy én hogy leverném róla azt a vigyort!
-Utolsó szünetben az udvaron. Van időd gyakorolni-kacsintott Jimin, aztán elindultak. Namjoon még utoljára rámnézett, aztán egy szó nélkül elment utánuk. Akkor vissza a régi időkbe.
Nem tudtam eldönteni hogy mit is éreztem. Bepánikoltam a csók miatt, mert nem szeretném megtenni. Nem akarok olyan embert megcsókolni, aki nem jelenti nekem azt, amiért megtenném. Akit nem szeretek úgy, mint ahogy Namjoot.
És a másik, Namjoon. Végre rámnézett, kétszer is. Mind a kétszer csak egy pillanat volt az egész, de nekem mégis sokat jelentett.
Hazafelé szóltam Umjinak, aki velem ellentétben, nem vette nagy dolognak.
Remek... Holnap a fél suli előtt kell megcsókolnom. Nam előtt. Az egyetlen ember előtt akit szeretnék megcsókolni, és aki jelenleg hozzám sem szól.
Ma is reménykedtem, hogy hátha megjelenik, jelentkezik, vagy bármi. De ma sem tette. Este sem jelent meg az ablakban. Namjoon nem jött el.
Egész este az ágyban forgolódtam, nem bírtam elaludni a gondolatoktól. Semmi kedvem sincs megcsókolni Umjit, de muszáj, hogy megvédjem a barátaimat.
Remek Kook... Jól elbasztál mindent.
Nekem kéne mennem? De nem is érdeklem. Nem néz rám, ő nem is próbálkozik.
