Még 2 órát töltöttem Namjoonnál, aztán lejárt a látogatási idő... Időközben a szülei is felvették a telefont, és azonnal el is siettek hozzánk. Namjoon nem mondott nekik semmit. Természetesen. Nagyon dühösek voltak, de örültek hogy Namjoon viszonylag jól van.
Nem nagyon beszéltünk, mind a ketten a gondolatainkba merülve agyaltunk hogy mi legyen most. De nem nagyon sikerült kitalálni valamit. Nekem legalábbis.
Remek helyzetbe kerültünk, nagyon sikeresen. Ha szerencsénk van, akkor... Igazából nem tudom hogy hogy tudnánk ebből szerencsésen kijönni.
De egyenlőre nem is érdekel. Egy ideig nem megyek be. Ő sem, nyilván. Ma engedik ki délután, addig bennt leszek vele.
Az éjjel borzalmas volt. Először aludtam egyedül... Hát Yoongi óta... Nem akarom kimondani. Gondolni sem akartam rá, de nem sikerült. Mindig, de mindig vissza ugranak a képek. Rémálmok, és sírok. A zuhanyzásnál vakarom magam, hogy eltűntessem magamról, de nem megy. Egyre rosszabbak a lila foltok a derekamon. A csuklómon a sebek is csak jobban fájnak.
És ha ez esetleg nem lenne elég, Namjoon is miattam került kórházba. Ha nem maradtam volna bennt, nem történik meg, és akkor ő sem akart volna megvédeni, nem került volna kórházba. Minden az én hibám...
Amint letudtam a napi negyedik zuhanyzást, el is indultam Namjoonhoz. Délután kettőkor engedik ki, szóval jó négy órát így is bennt leszek vele.
Lassabban, óvatosabban haladtam. A tegnapi miatt sokkal nagyobb a fájdalom mint eddig volt.
Tíz perc séta után fel tudtam szállni egy buszra, és nem is olyan sokára a kórház szomszédjában találtam magam végre.
Percek alatt be is értem, és azonnal a 316-os szobába vettem az irányt.
Valahogy számítottam rá, hogy ő még aludni fog, ezért lassan, amennyire csak tudtam, csendesen nyitottam be a szobába.
Jól tippeltem. Namjoon még békésen szundított. Sokkal jobb lett a szeme, lejjebb ment a dagadás, jobban mint a múltkor.
Csendben ültem le a mellette lévő székre. Egy halvány mosollyal néztem ahogy alszik. Ahogy a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed.
Percekig néztem. Ebben biztos vagyok.
A gondolatra, hogy most miattam fekszik itt, elszorult a torkom. Innom kell valamit, vagy megfulladok.
Facsari képpel álltam volna fel. Volna. De a lábam nem bírt el. Össze estem, és nagy puffanással értem földet. A levegő teljesen bennt ragadt, és nem tudtam újat venni. Ijedten kapkodtam a levegő után, miközben próbáltam felülni.
-Jungkook?! - hallottam Nam ijedt hangját. Nehezen ránéztem, próbálva jelezni hogy nem kapok levegőt, segítsen.
Egyik kezemmel a nyakam fogtam, másikkal a székbe kapaszkodva próbáltam felállni, a levegő után kapkodva. A világ forgott. Nem láttam teljesen tisztán.Namjoon azonnal kapcsolt, és megnyomta a gombot, ami az orvost riasztja. Ezzel egyidejűleg elkezdett szorítani a mellkasom. Ijedten kaptam oda, nyakamról levéve a kezem, a levegőt egyre jobban kapkodva.
Felpattant, és az arcom kezei közé fogva magyarázott.
-Jungkook nyugodj meg! Lélegezz!! Próbálj meg mély levegőket venni!! - mondogatta, mire én próbáltam azt tenni amit mond, de nem ment. Továbbra is levegő után kapkodtam, ami minimálisan jutott csak a szervezetembe. A mellkasomban a szorító érzés is csak nőtt, és nőtt. Egyre jobban féltem. Nem kapok levegőt!
A világ egyre homályosabb lett, Namjoon szava meg halkabb és halkabb. Erősen tartott, mert az izmaim feladták, és az oxigén hiánya megtette hatását.
Egyszercsak nyílt az ajtó, Namjoon kiabált, az orvos felém futott, de én már nem érzékeltem semmit. A homály vette át a fény helyét.
~Namjoon szemszögéből ~
Mi a franc van?! Mi baja van?! Abban a pillanatban hogy a karjaimba zuhant, az orvos segítséget hívva elvitte valahova, de iszonyat gyorsan. Fel sem tudtam teljesen fogni hogy mi van, meg mi is történt. Értetlenül álltam a kórteremben, próbálva kibogozni mi van.
Nem kapott levegőt, ez biztos! Szenvedett! Akárhogy próbálta, nem kapott levegőt, csak talán egy minimálisan. A mellkasát szorongatta. Talán... Nem. NEM! Az nem lehet!!
Azonnal kirohantam a folyosóra, a fájdalommal nem törődve. Persze hogy már nem láttam merre mentek vele.
Nem tudok várni! Tudnom kell mi van vele!
Hajamba túrva roskadtam le a legközelebbi székbe, és kiengedtem a könnyeim. Mit csináltunk hogy ezt érdemeljük?! Egyik rossz a másik után. Soha nem lesz vége. De ha most tényleg komoly baja van, én tényleg megölöm Yoongit! Csak jöjjön vissza. Hozzák vissza. Mondják hogy minden rendben. Hogy semmi komoly baj. Csak ennyit akarok!
Eltelt két óra. Még mindig ott ülök. Még mindig agyalok, és még mindig folynak a könnyeim.
Sikerült realizálnom, hogy nem szóltam senkinek. Egy pillanat alatt mentem vissza, Jungkook telefonját keresve. Mikor azt meg is találtam az asztalon, kikerestem az anyukája nevét, és agyalás nélkül nyomtam be a hívást. Három csöngés után felvette, és a köszönést meg sem várva hadartam el hogy mi van. Azt mondta hogy tíz perc és itt van.
Csakhogy nem volt 10 perc. Az orvos abban a pillanatban lépett be, mikor az ágyra hajítottam a telefonom.
-Maga az úr hozzátartozója?
-Igen én! - igen, én! Végülis az vagyok nem? Szerintem de - Mi van vele? Jól van? Mi okozta ezt? - bombáztam az orvost ezer kérdéssel, mire ő nyugtatóan felemelte a kezét. Nem nyugtatott meg. Nagyon nem.
-Kérem üljön le. Ahogy elnézem magát, nem szeretném ha valami más baj is történne.
-Más?? - ragadtam ki a szót azonnal, miközben nehezen, de rávettem magam hogy leüljek.
-A barátjának...
-Jeon Jungkook - vágtam közbe türelmetlenül.
-Jeon Jungkooknak - bólintott, én pedig feszülten hallgattam - szívrohama volt. Most már stabilizáltuk az állapotát, enyhébb szívroham volt. Viszont ami a háttérben van, az aggasztó. - nagyot nyelve vártam hogy folytassa.
-A barátja aktív nemi életet él? - egy pillanatra lefagytam. Miért fontos ez??
-Nem, nem nagyon - vakartam meg a halántékom.
-Nem tud arról hogy esetleg mostanában...?
-Mennyire mostanában?
-Az elmúlt maximum 4 napban - szorosan lehunytam a szemeim, és egy akkorát nyeltem, hogy szerintem a folyosón is hallották. 3 napja történt Yoongi. Csukott szemmel bólintottam a dokinak. Már iszonyatosan féltem.
-Értem... Nos előfordulhat, hogy a barátjában megtelepedett a HIV nevű vírus. A HIV...
-Tudom mi az - szakítottam félbe gorombán. Nekem ne kezdje el itt magyarázni! Nem lehet! Ugye nem? Ha Jungkooknak baja lesz. Ha szenvedni fog. Én nem szimplán megölöm Yoongit. Azt akarom hogy szenvedjen. Sokáig. Sokat.
-Ez persze nem biztos. Elvégeztünk egy tesztet. Az eredménye pár órán belül meg fog érkezni, addig viszont ne gondoljon a legrosszabbra. Ha esetleg a teszt pozitív, az nem azt jelenti hogy az AIDS is kialakul. A legtöbb esetben igen, de vannak ritka esetek is, mikor nem. Én mindenképp feltételezem az utóbbi, ám ritkább esetet. - mondta. Valószínűleg megnyugtatni akart, de nagyon nem sikerült.
-Hogy mutatkozott ilyen hamar? - kérdeztem halkan - Az igazat szeretném hallani - tettem hozzá, még mielőtt elkezdené a szokásos, bátorító szöveget.
-Egyenlőre nem tudni. Mint ahogy mondtam, nem biztos a pozitív eredmény. Erre a tünetekből merek következtetni. Persze ez lehet teljesen más is. A HIV ugyanis álltalában 2-6 hét alatt jelentkezik, de az előtt is meg lehet állapítani. Mindenesetre, a jövő héten is szeretnék egy tesztet készíteni.
-Milyen tünetek?
-Magas láz, szívroham, helyenként kiütések a bőrön, és a száján lévő apró, de fehér foltok. Ezek mind híres tünetei a betegségnek, azonban ugyan ezek a stressz miatt is kialakulhatnak. Ezek alapján csak az eredményekre tudunk hagyatkozni. Amint meglesz az eredmény... - csak beszélt, és beszélt. De én nem voltam már vele. Teljesen máshol járt az eszem. Ha Jungkook HIV pozitív, és ha az égiek igazán ki akarnak baszni velünk AIDSes, én azt nem élem túl. Nem veszíthetem el. Nem lehet...
Ne haragudjatok, hogy így elszublimálódtam, de semmi életkedvem nem volt az íráshoz...
De most itt vagyok egy egész sad résszel... Ne egyetek meg, ígérem hogy minden fine lesz!!
Csak hogy kiengeszteljek mindnekit :
A kedvenc Namjoonos FMVm😍
És hogy teljes legyen...
Elhagyom itt a kedvenc Jungkookos FMVm is...
ATTENTION!!
MEGÖL
