|Én És A Mostohabátyám|

Huszonnyolcadik

Egy baj van az idővel. Nem állíthatjuk meg. Amikor kezdtük élvezni a pihenést, visszazökkeni kényszerültünk a színtelen hétköznapjainkba. Az idő pedig rohamosan teltek. A napokat felváltották a hetek és a hónapok. Christian egy nagyon jó munkalehetőséget kapott amire jelentkezett is. Azt hiszem, hogy ennél jobban nem is kereshetne. Nagyon jó fizetést kap és még autót is vásárolt. A nyárt felváltotta az ősz és a hideg hétköznapok. Az ősz mindig új életet és új színeket hoz az életbe. Tudtuk, hogy a nyakunkon a változás. Nyár közepén tudtuk meg, hogy terhes vagyok. A tengerparti nyaralás után két csíkot mutatott a terhességi teszt. Őszintén mondva, nem örültünk annyira neki, hiszen még nem felejtettük el a múltban történt fájdalmakat. De megtanultunk tovább lépni, és kíváncsian tekinteni a jövőbe, ami elhozta nekünk az őszt, a telet és a decembert is.

Január eleje volt. Egy újabb évet hagyhatunk magunk mögött. Emlékszek arra, hogy tél volt. Az utakat jég borította, a tömegközlekedés pedig lelassult. Kint hideg volt. Biztonságban éreztem magam miközben Christian mellettem volt. Az életünk legnagyobb percét éltük át. Christian ingjéhez nyomtam az izzadt arcomat a szememet pedig lehunytam, miközben ott feküdtem a korházi ágyon.

- Nagyon ügyes vagy! Nagyon ügyes vagy! - simította ki az izzadt hajamat a homlokomból.

- Még egy kicsit, Elena! Nyomjon még egy utolsót! - hallottam az orvosom hangját én pedig az utolsó erőmmel követtem az utasításait. Szinte sírva markoltam Christian ingjét, aki ott volt mellettem, miközben szültem. - Ez az! Ez az! - mondta az orvos, majd egy hangos babasírás törte meg a csendet.

- Istenem! Úristen! Elena! - Christian előre hajolt, és nézte az apró babánkat. Azonnal egy kék törölközőt tettek rá, és a mellkasomra tették az apró testét. Sírt. Az én kicsi lányom felsírt.

- Istenem! Itt vagy! - sírtam és a kezeimmel védtem az apró törékeny testét.

- Itt van Lia! - fogta Christian a fejét. Életem legszebb pillanatát éltük át együtt.

Egyóra múlva hozták vissza Liát. Addig engem is rendbe tettek, és kaptam egy másikszobát. Virágok és kedves ajándékok vártak rám a szobában. Amikor a nővér felémhozta a pici lányomat a szemem elé tettem a kezem és szenvedve vágytam arra,hogy magamhoz vegyem.

- Itt vagy! - töröltem le a könnyeimet. - Itt vagy picikém - fogtam a két kezemmel a pici testét, és a fejét puszilgattam. Olyan kicsi és törékeny volt, hogy attól féltem, hogy kárt teszek benne. - Üdv az életben pici Lia. Apa lettél! - mondtam a könnyeim közt, Christian pedig lassan leült az ágyam szélére. Vörös szemmel memorizált minket, majd megsimította a kislánya kicsi kezét. - A te kislányod - suttogtam, majd lassan átadtam Christiannak, aki biztonságosan tartotta őt. Lia teste apró és törékeny volt. Christian pedig úgy vigyázott rá, mint még eddig soha senkire.

- Gyönyörű. Gyönyörű vagy - rázta meg a fejét könnyes szemmel. - Alig hiszem el - motyogta, majd megpuszilta a kislány apró homlokát. - Lia - simogatta a puha kezét. Christian szeme a könnyektől csillogott, miközben az újszülött kislányát tartotta a karjai közt. - Hihetetlen!

- Szépek vagytok együtt - hasonlítottam össze őket, és fáradtan elmosolyodtam. - Hasonlítotok - fogtam meg a kezét, miközben a lányát memorizálta. A picike arcocskája rózsaszín volt, a szempillái hosszú, akárcsak az apjának. Csendben aludt.
Olyan volt, mint egy igazi tündér, olyan, mint egy törékeny virágszál.

- Apa, és anya lettünk - nézett a szemembe.

- Most már begyógyultak a sebek - suttogtam hallkan. Christian megfogta a kezem, és bólintott. Egy napig bent tartottak megfigyelésen, utána pedig megírták a zárójelentést és haza engedtek minket. Izgatottak voltunk, hiszen ez lesz Lia első éjszakája itthon. Amikor beléptünk a meleg házba, levettük a kabátokat, és leültünk a kanapéra. Lassan kivettük Liát a babahordozóból, és biztonságosan a mellkasomra tettem őt. Beleszimatoltam a friss baba illatába, és szaggatottan kifújtam magam.