|Én És A Mostohabátyám|

Hatodik

Miután a nővér útba igazított minket megálltunk Christian szobája előtt. Pont akkor jött ki egy orvos. A mappáját a kezében tartotta, a szemüvegét pedig megigazította.

- Hogy van? - kérdezte az apja.

- Maguk a fiú hozzátartozói? - nézett végig rajtunk.

- Az apja vagyok! - mondta Daniel.

- Oké! - bólintott az orvos. - Nos. A páciens térdkalácsa nem tört el. Megnyugodhatnak - bólintott, Daniel pedig kifújta magát. - De a beteg, fájdalmakra panaszkodott, ezért megvizsgáltuk a térdét. Térdszalag szakadást diagnosztizáltunk nála. Ez olykor bedagadhat, és elszíneződhet. Sportolóknál ez gyakran előfordul. Nem kellemes érzés. Hetekig pihentetnie kell a lábát.

- Te jó ég! Oké! Köszönöm! Mit javasol, mikor kezdheti újra a sportolást?

- Sportolást? - kérdezett vissza az orvos. - Örüljön ha egyáltalán lábra tud majd állni a fia. Mankót nem de egy erős térdmerevítőt mindenképpen ajánlok neki - bólintott majd a folyosón elsétálva magunkra hagyott.

Az apja a fejét csóválta, majd beléptünk Christian szobájába aki ránk emelte a tekintetét. Megvolt viselve az arca. A térde bevolt fáslizva, és szépen sínbe tették neki.

- Hogy vagy fiam? - puszilta meg az apja a homlokát. Ilyen az apai szeretet.

- Fáj a térdem - húzta el a száját, és fél szemmel rám pillantott. Mintha mondani akarna valamit. A világ legjóképűbb fiúja nézett vissza rám. Látta rajtam azt, hogy aggódok miatta. – Apa már nagyon szomjas vagyok, nem hoztok nekem egy narancslevet?

- Persze fiam! Nekünk sem ártana egy kávé! Beszélgessetek csak! - mondta az apja.

- Mindjárt visszajövünk - nézett rám anya, és kiléptek a szobából mi pedig bent maradtunk ketten. Hosszú másodpercekig csak egymás szemébe néztünk. Nem tudtuk, hogy mit mondjunk. Végül Christian szólalt meg.

- Gyere ide! - mondta hallkan, én pedig hozzá sétáltam, leültem az ágya szélére, és szorosan hozzá bújtam. Már semmi nem érdekelt. Az érdekelt, hogy ő jól van, az, hogy itt van. Ez az ölelés pedig mindennél többet jelentett nekem. Minden eltitkolt érzéseim benne voltak. Titkolt vágyak amiket eddig nem mutattunk ki a másiknak a felszínre tört. Szorosan magához ölelt és a hajamat simogatta.

- Megijesztettél – suttogtam a szemébe nézve.

- Semmi baj. Tényleg - rázta meg a fejét.

- Amikor láttam, hogy a fűben feküdtél az nagyon megijesztett.

- Az a része fájt a legjobban - tűrte a fülem mögé egy tincsemet.

- Nagyon fáj? Mit érzel? - tettem a tenyeremet a karjára.

- Hasogat. Nagyon fáj - nézett mélyen a szemembe. - Abban sem vagyok biztos, hogy rátudok majd állni. Nagyon rossz testhelyzetben érkeztem a lábamra. Ez volt a baj.

- A lényeg, hogy nem esett nagyobb bajod.

- Tényleg aggódtál értem?

Elpirultam. A tekintete zavarba hozott.

- Hát, mostohatesók vagyunk, úgyhogy... - motyogtam

- Hagyd már ezt a szarságot! - fogta meg óvatosan az államat majd váratlanul felült, hozzám hajolt és lehunyt szemmel megcsókolt. De úgy igazán! Lassan és romantikusan. Istenem! Mióta vártam már erre a pillanatra!
Az ajkaink tökéletesen passzoltak egymáshoz. Az ajka íze isteni volt.
Olyan puha volt. Hihetettlen, és közben felfoghatatlan volt ez a pillanat. De túl hamar ért végett. Elhajoltam Christiantól, és megráztam a fejem.

- Nekünk annyi - böktem ki.

- Az biztos – válaszolta majd nyílt az ajtó. - Köszi! - vette el az apjától a narancs levet és beleivott a műanyag pohárba.

Anyukámra pillantottam aki kávét kortyolgatott.

- Hogy vagy Christian? - mosolygott anya.

- Tökéletesen Eva! - nézett anyukámra én pedig oldalra néztem, hogy senki ne lássa rajtam az idióta vigyorgást. Christian Benett megcsókolt!

Az nap leszedték Christian térdéről a sínrudakat és kapott helyette egy fekete műanyag térdmerevítőt.

De amikor megpillantottam a térdét a szám elé tettem a kezem.
Az apja szóhoz sem tudott jutni. Anyukámat félre is hívta beszélni, mégis minden mondatot tisztán hallottunk.

- Miért lila? A fiam térde sötét lila. És kétszer akkora mint volt!

- Beütötte! - mondta anya.

- Nem szabadna így kinéznie!

Christian szemébe néztem aki kacsintott egyet.

- Jólvan fiam! Akkor zsa haza. Jól mondom? - kérdezte az apja.

- Ja! Zsa! - vette le rólam a szemét majd az ajtóban ácsorgó apjára nézett. - Segítenél? - rázta meg a fejét.

- Bocs főnök! - karolta át a fia derekát, aki összeszorított szájjal állt rá a jobb lábára, a balra pedig nem. - A másik? - kérdezte Daniel.

- Mi az, hogy a másik? Fater! Nem tudok még ráállni. Vágod? - kopogtatta meg az apja fejét.

- Szuper. Akkor most kibicegünk a korház elé! - mondta, anya pedig kinyitotta nekik az ajtót.

Amikor haza értünk Daniel besegítette Christiant a szobájába, majd anyukámmal együtt elmentek beszélni. Becsukták magukra az ajtót, én pedig beléptem Christian szobájába.

- Szia! - kötöttem fel a fekete hosszú hajamat.

- Szia! - nézett rám. - Apám?

- Bent vannak a szobájukban.

Ekkor a falnak döntötte a fejét, és felsóhajtott.

- Tuti eltőrt. Vagy nem tudom...- ekkor, próbálta megemelni a sérült lábát, de nem ment neki. - Ah! A focinak annyi. Marha jó! - nézett rám szomorúan.

Erőltettem magamra egy mosolyt.

- Idővel az is újra menni fog.

- És ha nem? - nézett mélyen a szemembe.

- Akkor elkell engedned. De legyünk pozitívok.

Bólintott. Ekkor megköszörültem a torkomat. - Nem kéne mondanod nekem valamit? - néztem rá.

- Mondanom? - kérdezett vissza.

- Megcsókoltál! - mondtam.

- És imádtam. Ahogy te is! - ült fel az ágyon, és mosolyogva nyomott egy puszit a számra. Majd még egyet. Végül a szemembe nézett. - Szerintem senkinek semmi köze hozzá. Rohadtul idegenek vagyunk. Csak a szüleink ismerik egymást.

- Ismerik? Christian! Szeretik egymást!

- Tök jó.

Ekkor sóhajtva elmosolyodtam.

- Még mindig a mostohabátyám vagy - suttogtam hozzá hajolva.

- Még mindig nem érdekel. - válaszolta majd átkarolta a derekamat, és ráérősen megcsókolt. Az arcára tettem a kezemet, és boldogan viszonoztam minden érintését.