Elena Withmore hétköznapi élete megváltozik amikor megismerkedik az édesanyja udvarlójával. A költözés napján nem számított arra, hogy az életét az új mostohatestvére, Christian Benet fogja megváltoztatni. Christian fény volt a sötétségben. A remény...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Próbáltam, egy csésze, kávéval megnyugtatni magam, de este kilenc órakkor ez nem minősűlt túl jó választásnak. Eva melett ültem, aki telefonált egy régi barátjával, és sikeresen elcsíptem a mondata végét.
- Rendben. Köszönöm a felügyeletet. Aludj jól! - sóhajtotta, majd apámra nézett. - Most van az, hogy Lia egyedűl marad - mondta gondterhelten.
Ekkor felé fordúltam.
- Tessék? - kérdeztem azonnal.
- Nem hozhattuk magunkkal a korházba, ezért az egyik barátnőm vigyázott rá! - nézett a szemembe.
Nem volt szívem itt hagyni Elenát, de hiányzott a lányom. Ez az egyetlen esélyem, hogy megismerjem a kislányomat.
- Add ide a lakáskulcsot. Ma este vele maradok! - nyújtottam a kezemet, egy kicsit szomorúan, mégis boldogan. Én pici tündérkém. Anya, apára pillantott, aki bólintott.
- Vigyázz a lányodra - suttogta, és a kezembe adta a kulcsot.
- Te pedig Elenára. Hívj ha van valami! - siettem a kijárathoz, majd bepattantam a kocsiba, és elindúltam Eva Malibu - i lakására.
Leparkoltam a lakás elött, bezártam a kocsim ajtaját, majd felmentem a lépcsőn, és kopogtam az ajtón. Bizonytalan voltam, ez lesz a nagy találkozás. A szívem hevesen vert, hogy újra láthatom a kislányomat. A szívem szakad meg Elena miatt, de izgatott vagyok, mert újra láthatom a kicsikémet. - Lia! Apa vagyok! - tettem a kezemet az ajtóra, majd azonnal nyílt az ajtó, és az én pici lányom nézett rám tágra nyílt szemekkel. Egy apró, rózaszín mamusz volt rajta, egy rózsaszín rövidnadrággal, és szívecske mintájú pólóval. A hosszú, sötét haja, hullámokban omlott a vállára. Amint az arcomat nézte, elvigyorodott a fehér fogacskáival, és magasba emelte a karjait, jelezve, hogy vegyem őt fel.
- Apa! Apuci! - vigyorgott, én pedig lehajoltam hozzá, felemeltem, és biztonságosan magamhoz öleltem, miközben becsuktam az ajtót. Az illatát szívtam be, a homlokát pusziltam. Létezik az, hogy összeroppanok a hiányától ami bennem tátong? Létezik az, hogy ebből az ölelésből nekem soha sem lesz elég?
- Szépségem! Életem értelme! Egyetlenem - simogattam a sötét haját, a hátát, és védtem őt.
- Hiányzol apuci! - nézett a szemembe, majd a kezét, az arcomra tette. - Szúrsz apa! - kuncogott, én pedig felnevettem.
- Aranyos vagy angyalom, és te is nagyon - nagyon hiányoztál apának. El sem tudom mondani, hogy mennyire - sétáltam a kanapéhoz, leültünk oda, majd engedtem, hogy a kislányom a combomra üljön. Felém fordúlt, és az arcomat memorizálta.
- Hol van anya? - biggyesztette le a száját. A haját simogattam, majd erőltettem magamra egy mosolyt.
- Anya, a maminál van, nincsen most jól. Beszélgetnek - mondtam hallkan, miközben pedig szégyeltem magam, az miatt, hogy hazudnom kelett a kislányomnak.
