|Én És A Mostohabátyám|

Tizenegyedik

Christian arca sápadt lett és megmarkolta az ajtókilincset, hogy észhez tudjon térni. Nagyokat pislogott a szeme pedig megtelt apró könnycseppel.

- Ez ugye csak egy rossz vicc volt? - fürkészte az arcomat. - Ma van Szilveszter. Pont éjfélkor akartalak megcsókolni a tűzijátékok alatt. Ne csináld ezt velem! - rázta meg a fejét, én pedig a szám elé tettem a kezemet és próbáltam visszatartani a sírást. Muszáj volt ezt tennem. Nem tehetem tönkre anyukám boldogságát. Hosszú idő után újra boldog. Én néztem végig azt, ahogy az anyukám szétesik. Én néztem végig ahogy gyógyszereket szedett mert nem akart apa nélkül élni. Én vigyáztam rá éjszakánként mert nem tudott aludni. Én voltam az egyetlen aki tudja, hogy milyen szörnyűségeken ment keresztűl. Ha Daniel elhagyná azért amit tettünk abba anya végleg bele betegedne. Nekem csak ő van. Az ő boldogsága mindennél fontosabb volt nekem. Még akkor is ha ezzel a döntéssel a saját szívemet törőm össze.

- Én ezt így nem tudom tovább folytatni! - néztem a padlót.

Christian megragadta a csuklómat és becsapta az ajtót mögöttem.

- Mi van veled?! - suttogta mérgesen. - Gondolkozz már egy kicsit! - tette össze a kezét, majd lehunyta a szemét és lassan kifújta magát. - Ma van Szilveszter napja. Az év utolsó napja amit veled akarok tölteni. Éjfél után, úgy akarom kezdeni az újévet, hogy szeretkezek veled. Nagyon szépen kérlek, hogy ne törd össze a szívemet - suttogta könnyes szemmel. Eltakartam a szemem majd lábujjhegyre álltam és sírva átkaroltam a nyakát. Utoljára beszívtam az illatát és a fülébe suttogtam.

- Annyira sajnálom. Nagy hiba volt ebbe belekezdeni - mondtam és erőt kellett vennem, hogy eltudjam magam taszítani tőle. Az orromat a nyakához nyomta, majd könnyes szemmel megfordultam és a kilincshez nyúltam.

- Ha most kilépsz azon az ajtón, akkor soha nem bocsájtok meg neked! - mondta határozottan.

Szaggatottam felsóhajtottam és kiléptem az ajtón. Besétáltam a szobámba és becsuktam az ajtómat. Egy darabig álltam és néztem a négy falat, majd hagytam, hogy a heves érzelmeim eluralkodjanak felettem és szabadjára engedjem a bennem tomboló káoszt. A szekrényemhez léptem és mindent lesöpörtem onnan ami hatalmas puffanással zuhant a padlóra. Az ágyamhoz léptem és a párnáimat is szétdobáltam. Olyan mérges voltam mint még soha. A könyveimet lesöpörtem a padlóra majd lerogytam a földre és könnyes szemmel néztem azt a káoszt ami engem körül vett.
A térdemet felhúztam a mellkasomhoz és sirtam.

- Elena! Kérlek szépen kicsim nyisd ki az ajtót nekem! - mondta hallkan anya. Megszakadt a szívem. Eltört utána pedig megsemmisült. Mintha nem is lett volna. Christian hiánya pedig azonnal a hatalmába kerített. A szívem szorult a mellkasom pedig sajgott.

- Hagyj békén!

De már nyugodtabb voltam. Csak fájt. Az fájt, amit az anyukám miatt kellett megtennem. Önző volt. Anyukám önző volt. De a félelem beszélt belőle. Félt a múlttól. Én is féltem. Ezért ez egyszerűbb választás volt. Csak nem fájdalommentes. Késő estig a szobámban voltam.

- De nem értem fiam! Mindig együtt Szilveszterezünk! Most hova mész?! – kérdezte Daniel, én pedig kirontottam a szobámból és lesétáltam a lépcsőn. Nem gondolkoztam csak hallani akartam a választ.

Csak egy pillanatig néztem végig rajta de a szívem ismételten össze tört. Bordó hosszú ujjú ing volt rajt, amit a nyakánál nem gombolt be. Fekete, szűkszárú farmert viselt fekete cipővel. A drága karórája a csuklóján csillogott. Illatozott a parfümtől, a haját pedig hátra lakkozta.

- A város végén a haverjaim kibéreltek egy bárt. Ott lesz az egész egyetem. Szilveszteri buli lesz. Pia és csajok. Odamegyek! - Vette magához a kocsikulcsot és a kabátját.

Daniel felsóhajtott.

- Óvszert vigyél!

- Jó, hogy szólsz! - vigyorodott el és becsapta maga után az ajtót.

- Ennek meg mi a baja...- sóhajtotta Daniel. - Szuper Szilveszter lesz...

Ekkor kirohantam a ház elé lefutottam a lépcsőn, és a garázs előtt pont utolértem Christiant. Az sem érdekelt, hogy mezítláb ácsorogtam a hideg aszfalton.

- Ne menj el oda! - ráztam meg a fejem.

- Miért ne tenném?! Ki vagy te nekem, hogy megmond azt, hogy mit csináljak?

- Mert nem bírnám ki ha...

Ekkor felvonta a szemöldökét és közelebb lépett hozzám.

- Nem szeretlek! - mondta ki és felnyitotta a garázs ajtaját.

- Mondj ki újra! - kértem

Ismételten a szemembe nézett.

- Nem szeretlek!

- Újra! - követeltem.

- Nem szeretlek! - rázta meg a fejét.

- Folytasd csak!

- Nem szeretlek! - nézett a szemembe könnyes szemmel.

- Még egyszer!

- Nem....nem szeretlek - mondta ki.

- Mit mondtál nekem? - néztem mélyen a szemembe.

Ekkor összeszorította a fogát, és az ajkamat nézte. Nem mondott semmit mert nem a szíve szerint válaszolt. Csak a harag beszélt belőle. Christian beindította a kocsit és kigurult az útra. Ott álltam összetörten Szilveszter napján és néztem, hogy elhajt az az ember akit a világon a legjobban szeretek. Nem volt lélekerőm bemenni a házba. Nem akartam, hogy faggassanak. Mit mondtam volna nekik?

Egy darabig kint álltam a hidegben. Ez nem volt jó ötlet, mert én könnyen megfázok. Azon sem lepődnék meg ha holnap durván belázasodnék. Lehet, hogy nem volt jó ötlet, mezítláb és pólóban ácsorogni a hidegben.
Ha holnapra nem fázok meg akkor nagyon erős az immunrendszerem.

Amikor beléptem a házba Daniel és anya az asztalnál kortyolták a pezsgőt. Kerültem anyukám tekintetét. Daniel viszont rám pillantott.

- Ne haragudj Christianra.

- Tessék? - kérdeztem vacogva.

- Anyád mesélte, hogy tönkretette a legújabb festményedet. Ez nagyon csúnya volt tőle.

- Ja! De mindegy. Úgysem aktuális már az a festmény! - mondtam és az üzenetet egyenesen anyukám felé intéztem aki lesütötte a szemét. Már nem mert a szemembe nézni. Legyen boldog. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog neki menni. - Felmentem. Fázok, úgyhogy bebújtam az ágyba! - bólintottam és vacogva befészkelődtem a takaró alá. Egész éjszaka köhögtem. Hajnalra a lázam pedig felment. A szerelem elvette az eszem.