|Én És A Mostohabátyám|

Tizenkettedik

Christian nem jött haza. Egész éjszaka fent voltam az ablaknál ültem és vártam őt. Vártam arra, hogy hátra begurul a kocsival és kiszáll onnan. Imádkoztam és fohászkodtam, hogy jelenjen meg az autója lámpafénye. De nem jött haza. Máshol töltötte az éjszakát. Talán valaki ágyában. Talán valaki mellett Reggel nyolc órakor a fájó mellkasomra tettem a tenyeremet és megnéztem az üzenetet. Későn hajnalban írtam neki.

23: 58 Elena

Christian, kérlek gyere haza!

0: 33 Christian

Hagyjál már végre békén!!

Soha nem volta még ilyen rosszul. Nem csak Christian hiánya miatt voltam szomorú, hanem meg is fáztam. Abban biztos voltam, hogy ez nem csak egy egyszerű megfázás volt. Nagyon gyenge a szervezetem. Apukám halála után nagyon keveset ettem és nem fogyasztottam gyümölcsöt se zöldséget. A betegség nem engedett el. Amikor már nem hagyott békén a verejtékezés és az izzadás, lepattantam az ablakpárkányról és az ajtóhoz sétáltam. Próbáltam kisöpörni az izzadt homlokomból a vizes hajszálaimat de ezzel csak az orromat ütöttem meg a remegő kezem miatt.

- Anya - motyogtam, miközben lekandikáltam a lépcsőn.

- Ó! Beteg vagy kicsim? - fogta meg a kezem és a kanapé felé vezetett.

- Megfázott? - nézett rám Daniel. - Jobbulást!

- Köszi. De úgy érzem, hogy rögtön idehányok.

- Az nem jó! - Danielnek több sem kellett, letett elém egy vödröt én pedig letérdeltem a földre, miközben anya megfogta a hajamat.

- Meddig voltál kint tegnap este?

- Nem tudom - mondtam, miközben Daniel adott nekem egy szalvétát.

- Jól tudod, hogy könnyen megfázol - tette a hátamra a tenyerét, majd Danielre pillantott. – Nagyon felelőtlen vagy! És ha tüdőgyulladást kaptál?

Anyukám megmérte a lázamat, ami vészjóslóan magas volt. - Biztos elromlott - rázta meg a lázmérőt a levegőben.

Daniel a homlokomra tette a kezét, és megrázta a fejét.

- Nem Eva. Nagyon magas a láza.

- Hideg van! – motyogtam a kanapén ülve. – De azért éhes vagyok – mosolyogtam.

Daniel kifújta magát és rám terített egy takarót, majd a konyhába hívta az anyukámat.

- Szerintem tüdőgyulladást kapott.

- Ennek nem örülök! Nem szerencsés így kezdeni az újévet – mosolyodott el anya.

- Szerintem vigyük be a kórházba - mondta nyugodtan.

- Egy megfázás miatt?

- Tudom, hogy hülyeség... de szeretnék biztosra menni. A mostohalányom... - mosolyodott el Daniel. – A korházban van gyógyszertár. Legalább felírnak neked valamilyen gyógyszert – pillantott felém.

- Hol van Christian? – kérdeztem szomorúan.

- Christian? – kérdezte Daniel. – Szerintem még nem jött haza. Majd felhívjuk, hogy jöjjön a korházba.

- Felhívom és megkérdezem, hogy mit csinál – vette anya a kezébe a telefont. Hosszú másodpercek után Christian hangja szakította meg a csendet.

- Haló?

- Christian? Én vagyok az! Figyelj, Elena beteg! Bemegyünk a korházba és iratunk fel neki gyógyszert! Tessék? Mi az, hogy nem érdekel? Csak azt akartam kérdezni, hogy te nem jössz? Mi az, hogy minek jönnél?

- De csúnyán köhög! - vette magához Daniel a kocsikulcsot. - Nyomás! - nyitotta ki az ajtót.

A kocsi hátsóülésén ültem miközben anya megint Christiannal beszélt telefonon. - Igen a korházba! Miért nincsen rajtad póló? Hogy ki vette el? Rendben... akkor majd találkozunk a korházban!

- Még mindig izzad? - kérdezte Daniel vezetés közben.

- Igen. Nagyon izzad.

- Ez nem játék. A tüdőgyulladás nagyon kellemetlen! - hadarta Daniel mérgesen. - Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Miért nem figyeltél jobban a lányodra?

- Mert minden annyira zavaros! – suttogta anya.

Nagy erő kellett ahhoz, hogy ne rókázzam le Daniel drága cipőjét.

- Hol van Christian? – kérdeztem miközben a gyógyszerekre vártunk. A folyosón nem voltak sokan ezért a falnak támasztottam a fejem, a lábamat előre és hátra lógattam.

Oldalra pillantottam és szinte lassított felvételen láttam, hogy Christian átsétál a fotocellás ajtón és a folyosón lépkedve megindult felém. A hajába túrt miközben végig nézett rajtam.

- Megfáztál, Csipkerózsika?

- Bunkó! Nem látod? – motyogtam miközben a lázamat mértem.

- Haha – dobta le magát mellém. – Olyan vagy mint egy manó. Az én pici manóm.

-  Menj innen! Rád sem tudok nézni! – suttogtam miközben anya és Daniel a gyógyszereimet váltották ki.