|Én És A Mostohabátyám|

Harmincharmadik

Amikor kinyitottam a szemem, egy szobában ébredtem. Amikor megpillantottam a plafont, eszembe jutott az, ami Christiannal történt. Eszembe jutott, hogy leállt a szíve, és az, hogy az orvosok hosszú percekig küzdöttek az életéért, de reménytelenűl. Amikor oldalra pillantottam, anya nézett rám. Megfogta a kezem, és megsimította az arcomat.

- Szia - suttogta könnyes szemmel.

- Christian? - suttogtam. Anya nem válaszolt, csak lesütötte a szemét.
Ekkor, felpattantam az ágyból, kiléptem a szobából, és az intenzív osztályra sétáltam. Megálltam Christian ablaka előtt, és a szemem megtelt könnyel. Ott volt. Épségben volt. Az apja mellette ült egy széken, és a kezét fogta. Anya mellém állt és bólintott.

- Christian élni akart - nézett le rám. – Érted és Liáért - fogta meg a kezem. Az ablakra tettem a tenyerem.

- Jól vagy - suttogtam. - Velem maradsz. Itt maradsz velünk - suttogtam, és anyára pillantottam. - Hol van Lia?! Hol a lányom?

- Az egyik kedves nővérke elvitte őt a baba osztályra. Játszik vele meg beszél hozzá - tette a vállamra a kezét.

- Oké. Azt hiszem, hogy egy darabig jó, ha ott van - suttogtam, és a hajamba túrtam. - Mennyi az idő?

- Reggel hat óra. Két órát aludtál a nyugtató miatt - bólintott.

Ekkor szaggatottan kifújtam magam és Christiant néztem.

- Olyan nyugodt. Annyira mozdulatlan. Még mindig alig fogom fel, hogy mi történt vele.

- Miattad akart élni. Érezte itt bent - tette anya a szívére a tenyerét. - Olyan erős kapocs van köztetek, amit az igaz szerelem tart össze.

- Igen - mondtam, miközben kijött az apja a szobából. Lehúzta magáról a maszkot, és rám pillantott.

- Mindenki nyugodjon le a picsába, jól van, de én most beveszek egy nyugtatót! Sőt! Szerintem duplázok! Az lesz a legjobb! - tette fel a kezét, és elsétált a recepció felé.

Anyával ekkor összenéztünk.

- Őt is megrázták a történtek. Nyilván az miatt ilyen furcsa - ráncolta a szemöldökét. - Te jól vagy?

- Nem. Csak jobban - fontam magam előtt össze a karomat. - Megkeresem a baba osztályt. Szégyellem magam, amiért itt hagytam Liát, de ez a huszonnégy óra, tényleg ember megpróbáltató volt - mondtam, majd elkezdtem sétálni a folyosón, és követtem a baba táblát. A baba osztályon levő fotocellás ajtó, kinyílt előttem, én pedig a kislányomhoz sétáltam, akihez egy fiatal nővér beszélt.

- Megjött anya! - mosolygott, Lia pedig gőgicsélt.

- Nem lehetek elég hálás érte! - vettem magamhoz Liát, aki kuncogva engem nézett. - Jól van apa. Velünk marad, angyalom - pusziltam bele a fejébe.

- Nagyon jó baba. Megvizsgáltam az alatt az idő alatt amíg itt volt - mondta a nővérke. - De a kötelező legelső oltását, lassan megkéne kapnia - jegyezte meg. Összeszedtem magam, és bólintottam.

- Igen! Tudok róla. Köszönöm szépen! - keltem fel a szőnyegről, és kisétáltam Liával a baba osztályról.

Reggel nyolc órakor, Christian anyukája sétált be a korházba, és Christian ablaka elött sírt. Köszöntöttük egymást, és váltottunk pár szót. Daniel csak biccentett neki, és megszorította a volt párja vállát, hogy legyen erős, de nem kommunikáltak egymással.

- Édes fiam! - suttogta az anyukája sírva.

- A nehezén már túl van - bólintottam fáradtan.