Future Management | Maylor/Queen [HU!]

1. "Időnk az aztán van bőven!"

[2060. február 18.]
Esős tél volt. Esős, párás, kibírhatatlan. Az utcákon lotyogott a sár, néhány kisebb autóút pár óra alatt átjárhatatlan folyóvá vált. Normális esetben hónak kellett volna esnie. Normális esetben egész karácsonykor vastag hótakaró fedte volna az országot - a gyerekek hóembereket építhettek volna, hócsatákat kellett volna vívniuk egymással, hóangyalokat csinálhattak volna, este pedig a szüleik idegeire mehettek volna a hóvizes ruhákkal. De nem így volt. Már hosszú évek óta nem. Valami végérvényesen megváltozott, elromlott a világban. Tizennyolc fok és özönvízszerű eső karácsonykor? Trópusi pára és viharok februárban? Nem, ez minden volt, csak normális nem.
Shin Lili, bár gyűlölte ugyan, hogy mindez így alakult, már a legkevésbé sem törődött vele. Igaz, átkozódott magában, amikor térdig érő vízbe kellett belegázolnia, hogy a lakásához jusson, több aggodalmat és felesleges agyalást nem pazarolt a leírhatatlan időjárásra. Már rég elmúltak azok az idők, mikor még foglalkozott ilyenekkel. A lakása egy barátságtalan sikátor mélyén volt. A lepusztult lépcsőházba egy rozsdás vasajtón lehetett bejutni, a rozoga lépcsőkön pedig egy idegen számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki is fel képes menni. Épp ezért volt tökéletes a hely.
Lili hirtelen megbotlott a térdig érő vízben és érezte, hogy valami mélyen beleszánt a jobb lábába. Az orra alatt elmotyogott néhány keresetlen szót, majd megállt egy pillanatra, mikor látta, hogy a körülötte folydogáló sáros, zavaros latyak egy darabon sötétvörösre színeződött. Fantasztikus - gondolta. Előző este elfogyott minden kötszere. Bár sietett, igyekezett minél óvatosabban gázolni tovább a vízben. Nem kockáztathatott meg egy ennél is nagyobb sérülést. Már majdnem elért a rozsdás vasajtóig, mikor egy hang rá kiáltott.
- Lil! Lil, várj meg! - egy alak gázolt felé a vízben.
- Vigyázz, vasdarab! - figyelmeztette Lili. A lány bólintott és élesen kikerülte a területet, ahová barátnője mutatott, majd ragyogó arccal, izgatottan suttogva beszélni kezdett.
- Sikerült, Lil! Megszereztem a kábelt, amiről Ádám beszélt!
- Ne idekint, te marha! - pisszegte le Lili és beterelte a lányt a vasajtón, majd közös erővel behúzták maguk után. A víz a lépcsőház földszintjén is bokáig ért. - Fantasztikus - zsörtölődött Lili. - Az hiányzik, hogy mi is beázzunk.
- A harmadikon lakunk, Lil - forgatta a szemét a másik lány, majd előhúzott a kabátja alól egy kicsi csomagot. Lili szeme kikerekedett.
- Ez az? - kérdezte, hangjában árnyalatnyi izgalommal. Barátnője és hosszú ideig a szomszédja, Erdős Aliz csillogó szemekkel bólintott.
- Hogy fog örülni neki Ádám! - lelkendezett és kirázta az arcából ázott, barna hajtincseit, miközben Lili is kicsavarta a maga hosszú, fekete haját. - Alig várom, hogy lássam a képét, mikor odaadom neki! Azt mondta, kizárt, hogy meg tudjam szerezni!
- Tényleg, hogy sikerült? - kérdezte Lili, miközben elindultak felfelé a nyaktörő lépcsősoron. Aliz megvonta a vállát.
- Betörtem az erőműbe műszakváltáskor, feltörtem az elektromos kaput, kiiktattam a térfigyelő kamerákat egy mágneses zavaró egységgel és kihoztam - mesélte tárgyilagosan. Lili felnevetett.
- Akkor máshogy kérdezem. Ki hozta ki neked?
- A portás - most már Aliz is elengedett egy kicsi nevetést. - Jött nekem eggyel, múlt héten kapott tőlem egy egész sült csirkét!
- Áh, szóval oda lett el az ebédem - bökött a lány oldalába Lili.
- Most mondd, hogy nem érte meg! - feleselt vigyorogva Aliz. - Mirabell azt mondta, nekem adja a mai vacsoráját, ha megszerzem!
- Le is mondhatsz róla! - nézett rá mérgesen Lili. - Jössz nekem az ebédemért!
- Áh, sosem hagynád, hogy Mirabell éhes maradjon - vont vállat Aliz. A másik lány mérgesen morgott egyet, de nem szólt többet egészen addig, míg fel nem értek a harmadik emeletre.
Ott ugyanúgy, mint az előző szinteken, három ajtó állt. Pont, mint valami régi, görög mesében. Egyik ajtó sem különbözött a másiktól - mindegyiken mállott a festés, a kilincsek rozsdásodtak és csak úgy, mint a porladozó falakat, ezeket is vastagon borította hosszú évek graffiti termése. A bal szélső azonban mégis eltért a többitől, bár ezt ránézésre senki ember fia meg nem mondta volna. Aliz odalépett az ajtóhoz és kicsit felpipiskedve bekukkantott a kémlelőn. Egy normális ember nem értette volna, miért csinálja ezt. De az ominózus ajtón túl semmi nem volt normális.
Valami megmoccant - Aliz tágra nyitott szemét egy pillanatra alig látható, vörös lézerfény borította el, majd egy halk csipogást követően kattant a zár és az ajtó résnyire kinyílt. Aliz rávigyorgott Lilire és belépett, majd módszeresen letörölgette sáros csizmáját az előszobaszőnyegen.
- Megjöttünk! - kiáltott be a lakásba, majd levette és felakasztotta a kabátját az egyik fogasra. Lili, miután becsukta maga mögött az ajtót és beütötte a biztonsági kódot, követte a példáját.
Az előszobát lehetett volna átlagosnak is nevezni. Rövid volt és keskeny, a legtöbb helyet egy ódon előszobaszekrény foglalta el benne, azonban a végén már valami jelezte, hogy ebben a lakásban nincs minden rendben. Az előszoba egy kicsi konyhába vezetett, bár a konyhaajtó mindig csukva volt, az alatta lévő résen most fémszínű, szürke fény szűrődött ki. Lilit és Alizt ez láthatóan egyáltalán nem lepte meg, nem is néztek arra, mikor jobbra fordulva egy, az előszobánál valamivel hosszabb folyosón végig sietve egy nagyobbacska szobába értek.
A szoba ajtóval szembeni falát képernyők és monitorok hada foglalta el, nem volt benne sem ágy, sem szekrény, sem szőnyeg. A bútornak számító holmik kicsi körét négy guruló íróasztali szék és néhány szürke, fémvázas asztal tette ki. A négy szék közül egy volt foglalt: a harmadik lakótársuk, az alacsony, szőkés hajú Ádám Mirabell ült ott és látszólag nem vette észre az érkezőket. Tekintetét az előtte lévő monitorok egyikére függesztette és rezzenéstelenül bámulta a képernyőn futó számok sokaságát. Lili számára hihetetlennek tűnt, hogy bármit is ért belőlük, de hát végtére is, ezért tanult a lány hosszú éveken keresztül elektromérnöknek, hogy ilyen durva számokat értsen.
- Halihó, Mirabell! - rikkantotta el magát ekkor Aliz, mire a széken ülő lány összerezzent, felugrott, megbotlott egy vezetékben és hanyatt esett. Lili elnevette magát.
- Lehengerlők vagyunk - szólt, miközben Mirabell mogorva arccal feltápászkodott.
- Kapjátok be! - dünnyögte, majd visszaült a székébe. - Még mindig esik?
- Esik? Nem - rázta a fejét Aliz, majd vigyorogva Lili felé nézett, aki folytatta a megkezdett gondolatot:
- Ömlik? Igen.
- Fantasztikus - dörmögte lemondóan Mirabell és visszafordult a monitorok felé. - Az hiányzik, hogy mi is beázzunk.
- A fenébe már veletek! - fakadt ki Aliz. - Mintha nem is tudósok lennétek! Ide figyeljetek! A harmadik emeleten lakunk! Sem fizikailag - mutatott Lili felé -, sem mérnöki számok szerint sincs rá esély, hogy két héten belül beázzunk!
- Ha ebben az ütemben esik... - vont vállat Lili, de azért nem mulasztott el egy kis ütést mérni Aliz vállára. - Egyébként pedig, óvatosan jegyzem meg, nem vagyok fizikus.
- Igazad van, asztrofizikus vagy, az tényleg sokkal könnyebb! - fintorgott a lány.
- Végülis - szólt közbe Mirabell, de nem fordult el a monitor felől. - Ha engem kérdezel, sokkal könnyebb bolygókról beszélni, mint a limfocitákról.
- De nem kérdeztelek téged, mert neked minden könnyű, amiben számok vannak - forgatta a szemét Aliz. - Mindketten mutánsok vagytok! Ádámmal együtt!
- Tényleg - kapott a szaván Lili. - Még mindig heggeszt?
- Mióta elmentetek, azt csinálja - mormogta Mirabell. - Elő sem dugta a képét. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy remete.
- Ilyen nagy a baj? - tette fel az aggasztó kérdést Aliz. - Ki fogunk futni az időből...
Lili, hiába kellett volna aggódnia, elnevette magát.
- Drágám - szólt, kitűnően utánozva egy mindhármuk számára ismert és imádott stílust. Még Aliz arcán is megjelent egy óvatos mosoly. - Időnk az aztán van bőven!