Future Management | Maylor/Queen [HU!]

39. "(...)nem volt egyszerű eljutni idáig..."

- És látod, az ott Hercules csillagképe. A legfényesebb csillag, ott... az α Herculis, egy ingadozó fényű vörös óriáscsillag.
- Azt hiszem, látom, Bri!
- Tényleg? – mosolygott a fiú, majd tovább beszélt. – Mellette láthatod a Sárkány csillagképet... A legenda úgy tartja, hogy Hercules, a tizenkét próbája egyikeként legyőzött egy sárkányt, akit aztán Héra jutalmul feltett az égre.
- Nagyon szép – Roger még pár pillanatig figyelte a csillagokat, majd ellépett a teleszkóp mögül és a mellette álló Brian felé nézett. – Még senki nem beszélt nekem ilyenekről.
- Szólj, ha túlságosan unalmas vagyok! Hajlamos vagyok túlzásba esni a témával kapcsolatban – szabadkozott rögtön a fiú, mire Roger halványan elmosolyodott.
- Nagyon érdekes – felelt halkan. – Szeretem hallgatni.
Tétován egymásra mosolyogtak, majd Roger elpirulva lesütötte a szemét. Már egy jó ideje nem mozdultak el a kis randevú helyszínéről: hosszasan beszélgettek, miközben az összes sütemény és szendvics elfogyott, majd pedig Brian felajánlotta, hogy ha már egy csillagászbálban vannak, megnézhetnének pár csillagképet – Roger pedig örömmel beleegyezett. Mindig is tudta, hogy Brian mennyire szereti a csillagokat, de még sosem hallotta őt ilyen szenvedéllyel beszélni róluk.
- Tudod, Bri – kezdte most Roger -, ha engem kérdezel, szerintem te leszel az, aki egyszer majd felfedezi a Plútót! – válasz előtt Brian jót nevetett.
- Nem lenne rossz lehetőség – felelt aztán. – Majd meglátjuk.
- Ahw, ne szerénykedj – ütötte meg a vállát játékosan Roger, egy pillanatra megint úgy viselkedve, mintha még mindig „csak" legjobb barátok lennének, ezen kívül pedig nem is történt volna az égvilágon semmi. – Mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb!
Brian pár pillanatig nem szólt, majd megköszörülte a torkát és visszafordult a magára hagyott takaró, puncsos tál és a kiürült tányérok felé.
- Jól elfogyott minden – dünnyögte. – Nem gondoltam, hogy ennyit eszel!
- Növésben vagyok – nevetett Roger és oda sem figyelve megfogta Brian kezét, hogy elvezesse a takaróig, majd mindketten leüljenek. – Még mindig olyan hihetetlen, hogy csak nekem csináltad ezt az egészet.
Mielőtt válaszolt volna, Brian óvatosan összefűzte az ujjaikat és fürkészni kezdte Roger arcát, hogy az emlékezetébe vésse minden vonását, a kék szemek minden egyes csillanását.
- Gyönyörű vagy, Rog – suttogta, mire a szőke elengedett az orra alatt egy kicsi vigyort. – És ne csodálkozz, hogy mindent neked csináltam... Szeretném, ha elhinnéd, mennyire fontos vagy nekem...
- Zavarba hozol – hebegte még mindig mosolyogva Roger, majd óvatosan az összefűzött ujjaikra lesett. Jó érzés lett volna, ha Brian nem csak a kezét fogja, hanem magához is öleli, mint esténként, mikor együtt aludtak, de fogalma sem volt, szabad-e abban a helyzetben ilyet kérnie a fiútól. Brian ekkor a hüvelykujjával megsimogatta Roger kézfejét.
- Mondani szeretnél valamit? – kérdezte.
- É-én... - Roger nagyot nyelt és kerülte Brian tekintetét. Átkozta magát azért, amiért mindig ilyen nyilvánvalóan lerítt az arcáról minden. – Nem tudom, szabad-e ilyet kérnem...
- Milyet, Rog? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Brian. Roger zavarában megharapta az alsó ajkát. – Ne idegesíts, Roger, mi a baj...?
- Megölelsz? – bökte ki a szőke, miközben az arca sötétpiros színt öltött. Brian szélesen elmosolyodott, majd elengedte Roger ujjait és kitárta a fiú felé a karjait, aki pár pillanat tétovázás után olyan erővel vetette magát az ölelésbe, hogy hanyatt döntötte Briant is.
Pár pillanatig saját magukon nevettek, majd Roger átvetette fél lábát a göndör fiú derekán és a mellkasára nehezedett, miközben végig egymás szemébe néztek.
- Nem ütötted meg magad? – suttogta szinte némán Roger és adott egy puha eszkimó puszit Brian orrának.
- Nem – felelt az halkan, majd Roger megérezte, ahogy hosszú karok fonódnak a dereka köré. – Ez így megfelel, mint ölelés?
- Tökéletes, Bri! – lelkendezett a szőke, majd belefúrta az arcát Brian nyakába és a bőréhez dörgölte az orrát. – Szeretem, mikor megölelsz.
- Te ugyanaz a Roger vagy, aki pár hete leordította a fejemet, amiért zörögtem a konyhában este? – nevetett Brian, mire Roger a nyakába kuncogott.
- Nem – felelt aztán. – Én az a Roger vagyok, aki utána megcsinálta neked a vacsorát. Amit aztán nem ettél meg, reggelre meg teljesen összefonnyadt...
- Ahw, Roggie – simogatta meg a derekát Brian. – Nagyon örültem, mikor megláttam.
Pár percig egyikük sem szólalt meg. Brian fel-le simogatta Roger hátát, aki igyekezett minél mélyebbre fúrni az arcát a fiú nyakában, miközben a szíve úgy püfölte a bordáit, mintha legalábbis muszáj lett volna neki. Bár imádta az érzést, még mindig nehezen hitte el, hogy valóban átélheti. A rövid hallgatás után Brian halkan megszólalt:
- Roger.
- Hmm?
- Figyelsz rám egy kicsit? – Brian megvárta, míg Roger egy kelletlen hümmögéssel felemeli a fejét és a szemébe néz. – Tudom, hogy nem volt egyszerű eljutni idáig... Kicsit sem... De most, hogy sikerült, muszáj megkérdezem.
- Micsodát?
- Lenne kedved együtt lenni... velem?
- Bri... - nyíltak nagyra Roger szemei. Döbbenetét látva Brian rögtön szabadkozni kezdett:
- Nem kötelező, egyáltalán ne érezd úgy, hogy...
- Nagyon szeretnék veled lenni, Bri – vágott közbe hirtelen Roger. Most Brian szemei kerekedtek ki egy pillanatra, majd elmosolyodott és átfordította magukat a takarón, hogy Roger kerüljön alulra, ő pedig fölé tudjon tornyosulni. Pár pillanatig néztek egymás szemébe mozdulatlanul, majd Brian lehajolt.
Roger nagyot nyelt, ahogy látta a csillogást a mogyorószín íriszben, majd látta ezt eltűnni, ahogy Brian lehunyta a szemeit. A kezei öntudatlanul utat találtak a csokoládébarna tincsek közé és játszani kezdtek a göndör fürtökkel. Imádta Brian haját – ez volt az utolsó gondolata, mielőtt összeért volna a szájuk - a bőrén jóleső libabőrök milliói szaladtak szét a szélrózsa minden irányában, miközben a szíve őrülten száguldott a mellkasában és miközben ő maga egy nagyon kicsi sóhajjal engedte, hogy az óvatos tapogatózás után Brian teljesen elmélyítse a csókot.