Future Management | Maylor/Queen [HU!]

8. "Tessék, itt Paul Prenter beszél."

- London... - suttogta Lilybell. – Itt van előttünk... London...
- Hihetetlen – nyelt nagyot a kormány mögött ülő Mirabelle. Alicia csendben gubbasztott a Mini hátsó ülésén. – Hihetetlen, hogy tényleg itt vagyunk.
Három perc – ennyi időt engedtek maguknak ahhoz, hogy magukhoz térjenek a döbbenetből és elinduljanak London kevésbé forgalmas külvárosában. Mirabelle keze remegett a kormányon, Lilybell pedig idegesen dobolt a térdén, miközben mindhárman a járdákat kémlelték egy újságárus után kutatva.
- Ott van! – kiáltott fel körülbelül tíz perc kocsikázás után Alicia és előremutatott a jobb oldali járda felé. – Ott egy bódé! Húzódj le, Mirabelle, majd én elintézem!
- Ne felejtsd el a térképet! – szólt utána a lány, miután megállt egy üres parkolóhelyen, Alicia pedig kiugrott a Miniből (nem mellesleg ezzel a manőverrel majdnem elüttette magát egy arra járó autóval). – Hülye lány – csóválta a fejét Mirabelle. Lilybell jót nevetett.
- Túlélt egy kilencvenévnyi tolatást az időben, erre kishíján elüti egy autó! Nem is ő lenne!
Mirabelle is nevetett, majd szótlanul figyelték, ahogy Alicia épségben megközelíti az újságárust és beszédbe elegyedik az ott áruló férfival. Nem sokkal később, egyik kezében egy telefonkönyvvel, másikban London térképével behuppant a Mini hátsó ülésére.
- Megjöttem! – vigyorgott lelkesen. – Na, ki szeretné kikeresni a telefonszámot? – lobogtatta meg a vastag könyvet. – El sem hiszem, ez egy igazi telefonkönyv! Tudja valaki, hogy kell használni? – nevetett.
- Add ide – nyúlt hátra ideges mosollyal Lilybell és átvette Aliciától a könyvet. – Jézusom, de nehéz!
- Ugye, Lil? Nem ám táblagépek, meg felhő alapú adatbázisok! – bökött a vállába Mirabelle. – Telefonkönyv és nyomtatott információk! Tiszta kőkorszak! Na, keressük! – azzal kinyitotta a Lilybell ölében fekvő könyvet. – J. Ez nem jó, nekünk P kell.
- Az még odébb van – kezdett hátra lapozgatni Lilybell, de Alicia a két ülés közt előre nyúlt és megállította.
- Váááárj, hívjuk fel Jim Huttont is, kérlek!
- Kizárt – rázta a fejét Mirabelle. – Rengeteg Jim Hutton él Londonban és őt még különben sem szabad bevonnunk a képbe. Majd, ha itt lesz az ideje, felhívjuk.
- Uh, oké – biggyesztette le a száját Alicia, mint egy ötéves, de nem ellenkezett, hagyta, hogy Lilybell tovább lapozzon a P betű felé. – Vajon belőle mennyi van?
- Ha minden jól megy, estére eggyel kevesebb – dörmögte Lilybell, majd megállt a lapozásban. – Paul. Itt kezdődik. Paul Aaron Adams. Nem rokonod? – vigyorgott Mirabelle felé. A lány a szemeit forgatta.
- Nagyon vicces. Remélem, nem akarod felolvasni az összeset, különben itt őszülünk meg! Keresd a P-t!
- Jól van, jól van – nevetett Lilybell és tovább lapozott. – Paul... Pedersen. Na, ennek az apja még dán volt. Peters. P... P... P... MEGVAN! – kiáltott fel. – PAUL PRENTER, ÉS CSAK EGY VAN BELŐLE, TE ÚR ISTEN! Ő AZ! ITT A CÍME IS!
- Add a térképet, Alicia! – nyúlt hátra Mirabelle. A lány engedelmeskedett és London térképe hamarosan kiterítve feküdt a Mini kormányán. Lilybell felolvasta a megadott címet és nemsokára már mindhárman a kérdéses utcát keresték (Alicia kényelmetlenül előre hajolva a két ülés közt, de lelkesen). Tíz perc telt el néma csendben, majd...
- ITT VAN! – kiáltott fel Mirabelle. – Itt az utca! Hol vagyunk mi?! – kicsi keresgélés. – Úristen, itt lakik, innen négy sarokra!
- Mindjárt jövök! – pattant ki Alicia a Miniből. A két lány kérdő tekintetére így felelt: - Megkérdezem az újságárust, hol van a legközelebbi telefonfülke! – azzal átszaladt az úton, vissza a bódéhoz. Mirabelle és Lilybell köré ideges csend borult.
- Ölni fogunk – suttogta Mirabelle. – Meg fogunk ölni egy embert.
- Ne nevezzük embernek – felelt hasonló halkan Lilybell. – Nem érdemli meg. De még állatnak sem hívnám. Még a legutolsó férget sem sérteném meg vele. Ő egy gerinctelen rohadék. És megszabadítjuk tőle a világot.
- Mindent tudunk, ugye? – tördelte a kezeit idegesen Mirabelle. – Nem akarok lebukni, az elrontana mindent...
- Nem fogunk rajta elbukni! – nézett rá elszántan Lilybell. – Mindhárman tudjuk, mit fogunk csinálni. Ne izgulj – paskolta meg biztatóan Mirabelle vállát. – Gondolj arra, hogy már csak ez a gyilkosság választ el minket az Imperial College lánykollégiumától. Vedd úgy, hogy ez a belépőnk!
- Nem mindennapi – nevetett idegesen Mirabelle, de nem beszélhettek tovább, mert Alicia felrántotta a Mini ajtaját és behuppant a hátsó ülésre.
- Indíts, Mirabelle! – szólt határozottan. – Gyorsan, mielőtt elfelejtem, merre kell menni!

Mirabelle idegesen babrált a nyilvános telefon kagylójával. A terv szerint egy francia producernek adja ki magát, aki 15 éve Amerikában dolgozik, hogy egy jó állásajánlattal az ujjai köré csavarja Paul Prenter-t. Azért rá esett a választás, mert Lilybell „a telefonkagylón átnyúlva is képes lenne kitörni Prenter nyakát", Aliciának pedig lényegesen rosszabb volt a francia akcentusa.
- Gyerünk, Mirabelle – unszolta Lilybell a lányt. – Minél tovább halogatod, annál később tudunk a kollégiumba érni! Én tervezem, hogy még ma összefutok véletlenül Brian-nel a folyosón, ne rontsd ezt el nekem! Csináld már!
- Jól van, jól van... - nyelt nagyot Mirabelle, majd egy sóhaj után a tárcsázóhoz nyúlt. – Mondd a számot – Alicia bediktálta neki a telefonszámot, Mirabelle tárcsázott, majd lélekölően hosszú másodpercek következtek. Egy búgás... kettő... három... - Nem veszi fel – suttogta Mirabelle.
- Várj még! – parancsolta Lilybell. Öt búgás... Hat... - Mi lesz már... Gyerünk!
Hét...
Nyolc...
- Tessék, itt Paul Prenter beszél! – csend. – Haló...?
- Szólj már bele! – sziszegte hangtalanul Alicia. Mirabelle megrázta magát és magabiztosságot erőltetett a hangjába.
- Üdvözlöm, Monsieur Prenter – szólt hibátlan francia akcentussal. – A nevem Madame Barbara Bernard. Remélem, nem zavarom.
- Nem, de... ki maga? – kérdezte zavart hangon Prenter. Mirabelle megköszörülte a torkát és kihúzta magát.
- Mint mondtam, Madame Bernard vagyok. Producer. Már tizenöt éve dolgozom Amerikában, egy neves cégnél. Az asszisztensem múlt héten mondott fel és újat keresek. Azt hallottam, itt Angliában ön a legjobb. Ön dolgozik Monsieur Ried-nek, igaz?
- Igen, én – felelt Prenter.
- Remek! – lelkendezett teljes beleéléssel Mirabelle. – Monsieur Ried-del még nem beszéltem, először mindenképp önnel szerettem volna egyeztetni. Nem valami gyermeteg állásról van szó, Monsieur Prenter. Én egy nagyon komoly céget képviselek a zeneiparban. A lehető legjobb asszisztensre van szükségem. Mit gondol, tudnánk személyesen egyeztetni?
- Nem vagyok biztos benne, Madame – sóhajtott Prenter. – Erős munkáltatói szerződésem van Ried-nél. Nem szívesen mondok le egy biztos állásról.
- Oh, ne próbáljon sértegetni, Monsieur Prenter – Mirabelle nem zökkent ki a szerepéből. Számított ellenállásra. – Már megbocsásson, de Monsieur Ried labdába sem rúghat az én cégem mellett. És higgye el, sokkal több pénzt ajánlanék, mint amennyit Monsieur Ried-nél valaha is látott. Ráadásul nem kéne örökké asszisztensként dolgoznia. Ha jól dolgozik, márpedig én biztos vagyok ebben, három hónapon belül még akár ügyvezető menedzser is lehet! Én látom magában a lehetőséget, Monsieur Prenter. Kár lenne, ha Monsieur Ried mellett öregedne ki a szakmából.
- Khm – köszörülte meg a torkát Prenter. Mirabelle elmosolyodott. Befűztem! – Ez esetben szívesen találkozom önnel, Madame. Mikor jár Londonban?
- Nehogy azt higgye, hogy én futok a leendő asszisztenseim után – sóhajtott drámaian Mirabelle. – De, hogy lássa, mekkora igényt tartok önre és a munkájára elárulom, hogy ma délutánig még Londonban vagyok, csak ötórakor indul vissza a gépem Los Angelesbe. Ha valóban érdekli az ajánlat és hajlandó elvállalni, még ma délelőtt egyeztetnünk kell.
- Rendben van, Madame – vette elő Prenter a legnyájasabb modorát. Mirabelle hátán végigfutott a hideg. – Hol szeretne találkozni?
- Nem igazán lelkesedem az ötletért, hogy bárki meglásson valami lepukkadt kávézóban – húzta fel az orrát a lány. – Ha nem tűnök túl indiszkrétnek, megtisztelne, ha önnél tudnánk találkozni, Monsieur Prenter.
- Nálam? – bizonytalanodott el egy pillanatra. Mirabelle el tudta képzelni, ahogy a férfi körülnéz a nappalijában: buli nyomok és alvó, másnapos férfiak mindenhol. – Szükségem lesz egy kis időre, de tudom fogadni, Madame.
- Nem kedvelem, ha megvárakoztatnak – felelt határozott hangon Mirabelle. – Ha nem tud két órán belül fogadni, azt úgy veszem, hogy nem érdekli az ajánlatom.
- Félreértett, Madame – szabadkozott Prenter. – Természetesen még a délelőtt folyamán tudom fogadni! Hány óra is van... Tíz óra öt... Öhm... Mit szólna fél tizenkettőre?
- Általában én szabom a feltételeket, Monsieur Prenter – dörgölte meg az orrnyergét Mirabelle. – De tényleg szükségem van önre, úgyhogy legyen. Fél tizenkettőkor önnél leszek.
- Öhm... ne adjam meg a címet, Madame?
- Felesleges, Monsieur Prenter – eresztett meg egy gúnyos vigyort Mirabelle. – Én mindent tudok.