Future Management | Maylor/Queen [HU!]

54. "Vársz valakit, szépség?"

            Brian néhány órát még a parkban töltött Lilybell társaságában. Beszélgettek a lány munkájáról (kutatásokat végzett az egyetem egyik tanárának megbízásából), a Queenről, a zenéről, valamint mindenféle érdekes és érdektelen témáról. Mikor aztán, három óra körül úgy döntöttek, hogy hazaindulnak, Brian elsietett egy közeli kisboltba, hogy gyorsan bevásároljon, majd a lakásába érve főzött egy kis vacsorát. Ha egyedül lett volna este, nem csinált volna nagyobb felhajtást néhány szelet pirítós kenyérnél, de ez az este más volt és igyekezett mindenben Roger kedvére tenni. Fél öt is elmúlt már, mire mindennel kész lett - akkor aztán gyorsan összeszedte magát, átöltözött és elindult az egyetem felé.
Öt óra előtt néhány perccel ért az épület bejárata elé. A nagy kapun már csordogált ki egy-egy csoportnyi hallgató, de az igazi roham ötórakor indult meg. Brian a falnak támaszkodva állt, a kiáramló emberáradatot fürkészve, hogy észrevegye a vakítóan szőke tincseket a barna és fekete hajak erdejében. Negyed óra is eltelt, az épület környéke már teljesen elcsendesedett, mire Roger előtámolygott az utcára. Nem vette észre azonnal Briant, néhány pillanatig nyúzott arccal nézelődött, mire a göndör megköszörülte a torkát.
- Vársz valakit, szépség? – kérdezte, szája sarkában egy elfojtott vigyorral. Roger azonnal megpördült, fáradt tekintete felcsillant, ahogy megpillantotta Briant.
- Bri! – kiáltott lelkesen és azonnal a barátja nyakába vetette magát. A göndör felnevetett és magához szorította Rogert, miközben a szeme sarkából látta, ahogy az egyetem körül lézengő néhány ember értetlenül rájuk néz. Nem törődött velük. Senki nem számított Rogeren kívül. – Már azt hittem, nem jössz el – dünnyögte most fáradtan tompa hangon Brian vállába a szőke.
- Megijedtél? – mosolygott a göndör. Roger csak egy halk hümmögéssel felelt, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy mennyire kimerült. Brian nem hagyhatott ki egy ilyen alkalmat. – Remélem, nem vagy túlságosan elfáradva, Roger – szólt határozott hangon. – Már vettem jegyeket a múzeumba, meg egy esti előadásra a színházba.
- Tényleg? – pislogott fel rá rémülten a fiú. – É-én... nem vagyok fáradt... mehetünk...
Brian képtelen volt elfojtani a nevetését, ahogy újra magához szorította a szőkét.
- Mindenre hajlandó vagy, amit én mondok neked? – vigyorgott Roger hajába. – Komolyan azt hiszed, hogy elrángatlak múzeumba, meg színházba, miközben alig állsz a lábadon? Tényleg kinézel belőlem ilyet?
- Szívesen elmegyek veled – motyogta lehajtott fejjel Roger. Brian szeretetteljesen megsimogatta a haját.
- Efelől kétségem sincs – suttogta. – De semmi ilyen tervem nincs mára. Gyere, kicsim, elmegyünk hozzám. Csináltam neked vacsorát.
- Tényleg...?
- Tényleg.
- Köszönöm, Bri – sóhajtott megkönnyebbülten Roger és átkarolta Brian nyakát, hogy egy hosszú pillanatra szorosan magához ölelje.
- Gyere – kacsintott rá Brian, miután elengedték egymást. – Minél előbb érünk haza, annál jobb.
Roger engedelmesen bólintott és elindult a göndör oldalán. Mindössze tíz perc séta volt, de az utcákon túl sok ember mászkált: szinte egymásra sem mertek nézni, nehogy bárki kiszúrja őket. Rossz érzés volt, Briannek fájt a szíve, ahogy szeme sarkából látta, hogy Roger leszegett fejjel ballag mellette. Annyira szerette volna megfogni a kezét, átkarolni a derekát, magához húzni, hogy megmondhassa neki, minden rendben lesz. Hogy Brian nem hagyja, hogy bármi rossz történjen vele, hogy bárki bántsa őt...
Borzasztó hosszú volt ez a tíz perc séta, de végre elértek a társasházhoz, ahol Brian lakott. A göndör előre engedte Rogert a lépcsőházban, majd a lakásában is, miután kis matatás végén kinyitotta a bejárati ajtót. Roger szó nélkül lehúzta a cipőjét, letette a táskáját, majd beleszagolt a levegőbe.
- Milyen jó illat van – szólt halkan, miközben Brian becsukta az ajtót, majd levette a saját cipőit.
- Csak neked – felelt azonnal és hirtelen magához húzta a szőkét, hogy egy hosszú, szerelmes csókot hagyjon az ajkain. Roger halkan felnyögött, majd átkarolta Brian nyakát és finoman a göndör tincsek közé túrt. Miután jónéhány perc múlva, levegőért kapkodva elengedték egymást, Brian halvány mosollyal megsimogatta a fiú kipirult arcát. – Éhes vagy?
- Nagyon – bólogatott hevesen Roger. Brian összefűzte az ujjaikat, adott egy puha puszit Roger kézfejére, majd elhúzta a fiút a konyhába, ahol már előre megterített, még mielőtt elindult volna az egyetemre.
Evés közben hosszasan elbeszélgettek. Brian érdeklődött Roger napjáról, az óráiról, az egyetemről, a szőke pedig kifaggatta barátját az általa tanított gyerekekről, az iskoláról, a kollégáiról és arról, hogy milyen órákat tart. Annyira elbeszélgették az időt, hogy mire végeztek a vacsorával, már szinte fél hét is elmúlt. Ekkor Roger segített elpakolni és még mosogatni is nekiállt volna, ha Brian szigorúan le nem inti, hogy felejtse el az efféle akcióit.
Miközben a göndör a tányérokat pakolta be a mosogatóba, hogy a legkevesebb rumlit hagyják maguk után, a szeme sarkából észrevette, hogy Roger idegesen toporog a bejárati ajtó felé.
- Köszönöm a vacsorát, Bri – szólt ekkor halkan a szőke. Brian azonnal otthagyta az edényeket, meg a mosogatót és Roger felé indult, hogy egy kicsi puszit adjon a homlokára.
- Semmit nem kell megköszönnöd, kicsim – felelt aztán. – Csak neked csináltam.
Roger egy halk hümmögéssel bólintott, majd egy halvány, már-már bocsánatkérő mosollyal Brian szemébe nézett.
- Holnap találkozunk? – kérdezte. Brian hosszú másodpercekig nem válaszolt, csak nézett mélyen Roger igézően kék szemeibe, majd végül megköszörülte a torkát.
- Elég késő van, kicsim és a kollégium húsz perc sétára van innen – kezdte. – Nem szívesen engedlek egyedül sétálni a sötétben.
- Elkísérsz? – nézett rá reménykedve a szőke. Brian a fejét rázta.
- Nem. Komolyan beszélek, Roger. Nincs kedved ma nálam aludni?
Roger szeme meglepetten kikerekedett, de szája sarkában felderengett egy vidám mosoly halvány árnyéka – ami aztán egy pillanat töredéke alatt el is tűnt.
- Nem tudom, Bri – felelt, miközben az arca teljesen elpirult. – Tényleg nem szeretnék zavarni... és ha a szomszédok meglátnak reggel? Meg nincs is nálam se pizsama, se ruha holnapra...
Talán még folytatta volna, de elkapta Brian értetlen pillantását és inkább zavartan elfordult. Brian nagyot nyelt, majd hátulról átölelte Rogert és az állával a fiú vállára támaszkodott, hogy egy kicsit megpróbálja megnyugtatni.
- Először is – kezdte halkan. – Maholnap egy éve, hogy együtt vagyunk, eddig sem zavartál és ezután sem fogsz soha. Számomra lenne a legnagyobb öröm, ha itt maradnál. Aztán – folytatta, miközben érezte, hogy Roger kezd lassan beleolvadni az ölelésébe. Tudta, hogy leveszi a lábáról a szőkét. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem a legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak a szomszédok. Nem foglak megsérteni azzal, hogy rejtegetlek akárki elől is. Akár a lépcsőház összes vénasszonya előtt felvállallak, Roger.
- Bri... - suttogta döbbenten a szőke, de Brian egy halvány mosollyal folytatta.
- Ami pedig a pizsamát, meg a holnapot illeti... Nagyon aranyosan állnának rajtad a ruháim.
Rogernek ennyi elég volt. Hirtelen megfordult Brian ölelésében, megragadta a fiú arcát, lehúzta magához és hosszan megcsókolta. Miután szélesen egymásra mosolyogtak, Brian kiutalt alváshoz egy nagy pulóvert és egy lenge rövidnadrágot Rogernek, majd egymás után lezuhanyoztak és bebújtak az ágyba.
- Bri – szólt halkan Roger, miközben Brian mellkasára hajtotta a fejét és szorosan a göndörhöz bújt, aki rögtön átkarolta a derekát és adott egy puszit a szőke tincsekre.
- Hmm?
- Szeretlek.
Brian lehunyta a szemét és magában elmosolyodott, mielőtt válaszolt:
- Én is téged, kicsim.