Future Management | Maylor/Queen [HU!]

55. "Várunk."

Audrey már otthon volt, mikor Lilybell hazaért a parkban eltöltött délutánt követően. Jó érzés volt kicsit egyedül lenni, csak Brian és ő, beszélgetni, vagy épp hallgatni a csendet, a levelek rezgését, a madarak csicsergését. De ugyanolyan jó érzés volt újra otthon lenni, az ismerős, emlékekkel teli falak közt, ahol Audrey a konyhában dúdolgatva tett-vett és valahol a háttérben csendesen szólt a rádió. Ez is jó volt. Ahogy a konyha felé indult, bepillantott a nappaliba, ami az ő hálószobájaként volt berendezve és egy pillanatra összeszorult a szíve, ahogy meglátta a kis asztalon a piros telefont. Mennyi emlék - sóhajtott magában, de igyekezett kiverni a fejéből a gondolatokat. Túl szép nap volt ez a szomorúságra.
Audrey csak akkor vette észre őt, mikor már belépett a konyha ajtaján. Akkor szélesen elmosolyodott, abbahagyta a dúdolgatást és lekapcsolta a rádiót.
- Szia! - köszönt vidáman. Lilybell biccentett és körbenézett a konyhában. Audrey valami süteményt sütött: az asztal felét elfoglalta egy nagy deszkalap, rajta sodrófával és egy nagy gombóc tésztával. A lány egy fehér blúzt és egy, a térdéig érő szoknyát viselt, felette világoszöld, csupaliszt köténykét. Lilybell elvigyorodott, ahogy az arcára nézett: a homloka, de még az orra is lisztes volt.
- Mit sütsz? - érdeklődött.
- Ha sikerül, akkor pitét - felelt a vörös. - Ha nem sikerül, akkor egy alaktalan gyümölcsös tésztát.
- Mindkettő jól hangzik - nevetett Lilybell. - Nem volt órád délután?
- Csak egy, Aliciával és Rogerrel - felelt Audrey, miközben megtörölte a homlokát, még több lisztet kenve rá. - De ők még maradtak egy órára, ha jól tudom.
- Igen - bólintott Lilybell és kisujjal belenyúlt a konyhapulton álló tálba, hogy megkóstolja a benne lévő lekvárt. - Jó íze van.
- Ne nyúlj bele! - szólt rá rögtön Audrey. - Az nem arra van, hogy megedd!
- Értettem - kacsintott rá Lilybell és körbenézett. - Tudok valamiben segíteni?
- Te? Segíteni a konyhában? - vigyorgott a vörös. - Sose érjük meg! Inkább menj és hozd ki a szobámból a szakácskönyvemet, légy szíves.

Este volt már, mire mindennel végeztek: Audrey "alaktalan gyümölcsös tésztája" végül tökéletes pitévé változott, Lilybell pedig, merő önszorgalomból portalanított, összesöpört és felmosott a nappaliban és Audrey szobájában is. Végül, a vörös, míg a pite sült, elkészített néhány szendvicset is vacsorára, hogy ne éhezzenek addig, míg a sütemény elkészül.
- Szóval... - kezdte Audrey, mikor a konyhában ülve a szendvicset majszolták. - Hogy vagy?
- Ezt hogy érted? - nézett rá értetlenül Lilybell. A vörös zavartan megköszörülte a torkát.
- Hamarosan egy éve, hogy az a fiú...
- O-oh... - Lilybell lehajtotta a fejét és letette a tányérjára a szendvicsét. - Ádám... - Audrey nem szólt, csendben várta, hogy a lány folytassa. - A másik "én" már nyilván régóta halott és... amilyen viszonyok voltak, mikor mi eljöttünk otthonról... nyilván az ottani Alicia, Mirabelle és Ádám is meghaltak már.
- De minden jel arra mutat, hogy sikerült lezárniuk a rést, igaz? - kérdezte óvatosan Audrey. - És mindkét világ megmenekült.
- Igen - sóhajtott Lilybell. - Nem is lett volna szabad kételkednünk ebben. Ádám mindig is vérprofi volt. Nyilván... nyilván mindent megtett, hogy sikerüljön.
- Sajnálom... őszintén - súgta halkan a vörös. Lilybell pár pillanatig nem felelt, majd megköszörülte a torkát és összeszedte magát.
- Ez már nyilván nem változtat semmin - szólt keményen. - Sikerrel jártak és mi csak hálásak lehetünk nekik. Mindent feláldoztak értünk, de mi is megtettük volna ugyanezt, ha úgy adódtak volna a dolgok. Kár ezen tovább rágódni. Mi itt vagyunk - mosolygott biztatóan Audrey-ra. - Itt vagyunk, és itt vagy te is. És a Queen is. És minden tökéletes.
- Igen - bólintott óvatos mosollyal a vörös. - Nagyon jól csináljátok, amit csináltok. Nem tudom, rajtatok kívül hányan lettek volna képesek összehozni Briant és Rogert.
- Tudom - lelkendezett Lilybell és folytatta az evést. - Szerintem valahol mélyen még mi sem hittük, hogy sikerülhet! De összejött és annyira imádom! Ha engem kérdezel, annyira látszik rajtuk, hogy szeretik egymást! Életünk sikere ez!
- És most? - vetette fel Audrey. - Mi lesz, ha sikerül beléptetni Johnt a Queen-be?
- Ezután következik a dolog legegyszerűbb része - magyarázta a szendvicsét majszolva Lilybell. - Várunk. Miután John tag lesz, nincs más dolgunk, míg megvárni, hogy megjelenjen John Ried, aki majd felkarolja őket.
- És ez biztos, hogy így lesz? - érdeklődött Audrey, miközben finom mozdulattal megtörölte a száját egy szalvétába, majd felállt, hogy megnézze, hogy áll a pite a sütőben. Eközben Lilybell is befejezte az evést és összeszedte a tányérokat, hogy elmossa őket.
- Igen - felelt közben. - Ha pedig ez is megtörténik, igen egyszerű dolgunk lesz: meg kell akadályoznunk, hogy Freddie elkapja az AIDS-et és belehaljon. Pofonegyszerű - tette hozzá keserű felhanggal.
- Szörnyű ez a betegség - sóhajtott Audrey, miközben egy tűt szúrt a pitébe, hogy megnézze, rendesen átsült-e már. - De várj! - kapta fel a fejét hirtelen. - Te és a lányok a jövőből jöttetek, nem? Miért nem mondjátok el az orvosoknak, hogyan kell hatásosan kezelni a tüneteket? Egyszerűbb lenne, mint folyton Freddie-t felügyelni, hogy ne kapja el, nem?
- Nem lehet... - fújta ki a levegőt lemondóan Lilybell és nekilátott a mosogatásnak. - Az ilyen felfedezésekre magában kell rájönnie az emberiségnek... még hiányzik hozzá a technikai és a tudományos fejlettségi háttér, így a mi tudásunk és információink semmit nem érnek. Ráadásul ilyen mértékben nem is nyúlhatunk bele az emberiség fejlődésének folyamatába. Ha megtennénk, egy csomó kockázat, kísérlet és újítás maradna ki a folyamatból, amik egyébként más felfedezésekhez vezetnének. Ha megzavarnánk ezt a menetet... az beláthatatlan következményekkel járna.
- Értem - bólintott Audrey gondterhelten. - Úgy érzem, néha az időutazás másból sem áll, csak beláthatatlan következményekből - jegyezte meg, mire Lilybell rámosolygott.
- Ilyen a mi munkánk. Szeretünk veszélyesen élni és a beláthatatlan következmények tartanak életben minket - ezzel pedig sikerült elérnie, hogy a vörös jót nevessen.
Miután a pite megsült, az összes tányér és edény el lett mosva, Lilybell és Audrey úgy döntöttek, a további kérdések és ötletek már maradjanak a jövő zenéi. Lilybell mégis nehéz szívvel bújt ágyba a nappaliban. Hiába játszotta a bátor lányt, a beláthatatlan következmények őt is megrémítették. De, bár nagyon fájt neki Ádám újbóli elvesztése, tudta, hogy nem dobhatják el a fiú áldozatát azzal, hogy kudarcot vallanak.