Future Management | Maylor/Queen [HU!]

4. "Mostantól csak Alicia, Mirabelle és Lilybell létezik."

            A határnál az ellenőrzések miatt feltódult az autósor, bár Malina, Abigél és Lívia láttak már rosszabbat, több tíz kilométeres dugókat odahaza. Ennek az információnak a birtokában feleannyira sem voltak türelmetlenek, mint az előttük veszteglő piros kispolski sofőrje, aki már a karjait dobálta dühében. A lányok nem aggódtak, nem siettek sehová. Elvileg. Gyakorlatilag már majdnem kiugrottak a bőrükből, hogy végre elindulhassanak, haladjanak előre, lépjenek át a határon, hadd csinálják a dolgukat, hadd menjenek! Bár kívülről mind halál nyugodtnak tűntek, Líviát kikészítette a fejük felett lebegő nehéz, izgatott csend. Míg Malina hátul, a (lányok szemével nézve ősrégi, egyébként vadonatúj) piros kocka Lada hátsó ülésén elnyúlva aludt, Lívia a kormányon dobolt csendesen.
Fél óra tétlen várakozás után Abigélen kezdtek megmutatkozni a dühös unalom első jelei. Először csak magában beszélt az orra alatt, valami olyasmiket motyogva, hogy „nem igaz, hogy nem tudnak már elindulni", vagy „egy kamionnyi csempészett cigarettát néznek át – szálanként?"... és ez még csak a kezdet volt. A harminchatodik percben elkezdett ő is dobolni, először a saját combján, majd a Lada műszerfalán, egyre hangosabban és idegesebben. Lívia háromszor szólt rá, hogy hagyja abba, mert felébreszti Malinát, de ez csak olaj volt a tűzre, a harmadiknál Abigél teljesen kiakadt.
- Hagyjam abba?! Ezt akarod? Rendben, abbahagyom! Feladtam, nem bírom tovább ezt a tétlen ücsörgést! – azzal kinyújtotta a kezét és durva mozdulattal bekapcsolta a Lada sufnituning rádióját. – Megőrülök ettől a csendtől – felelt Lívia kérdő pillantására. – Így is folyamatosan kattog az agyam azon, mi lesz, ha szemtől szemben állok Rogerrel! Valószínűleg egy rohadt szót nem fogok tudni kinyögni előtte és totál idiótának fog nézni!
- Én ettől nem félek – szólalt meg Malina álmos hangja a hátsó ülésről. Az elöl ülő két lány odafordult, de Lívia nem mulasztott el egy cinikus „gratulálok, felébresztetted" pillantást küldeni barátnője felé. – Mármint attól nem, hogy Roger előtt nem fogsz tudni megszólalni. De emlékeztetnélek, hogy jövőre már Deaky is ott lesz.
- Az meg a másik! – kapott a fejéhez Abigél. – Nem elég, hogy mostantól csak angolul szólalhatok meg, még épkézláb mondatokat is kell összeraknom John Deacon előtt! Lehet ennél stresszesebb az életem?
- Elég volt! – emelte fel a hangját Lívia és előre fordult a rádió felé. – Ezen felesleges agyalni, itt a dugóban úgysem fogunk magasröptű terveket kieszelni arról, mi lesz, ha odaértünk! Most pedig, ha nem haragszotok – hangosította fel a zenét -, imádom ezt a számot. Ahhoz képest mennyire régi, valami fantasztikus.
- Lívia! – szólt rá figyelmeztető hangon Malina. – Ez a régi szám két hónapja jelent meg!
- Nekem különben sem tetszik – húzta fel az orrát Abigél, miközben ő is menetirányba fordult. – Ki ez, Kovács Kati?
- Dehogy! – nézett rá rosszallóan Lívia. – Ez Zalatnay. Szivárvány a szám címe, azt hiszem. Úristen, mikor először meghallottam, a hideg is végigfutott a hátamon.
- Hát, az enyémen is futkos rendesen – jegyezte meg epésen Malina. – Abigél, kapcsold el!
- És mégis hová kapcsolnám? – fintorgott a lány. – Nincs bőség zavara az adókból, ha még nem jöttél volna rá.
- Hát, akkor sajnos végig kell hallgatni – vigyorgott Lívia, de Malina keresztülhúzta a számításait és egy pillanatra előre tornázva magát, kikapcsolta a rádiót. Lívia rögtön felszívta magát, mint valami mérges kígyó. – Hogy képzeled?
- Amint vége, visszakapcsolhatod! – felelt Malina, miközben visszamászott a helyére. – De ezt a szennyet nem vagyok hajlandó végighallgatni.
- Majd én is kikapcsolom, ha olyan megy, amit te szeretsz!
- Próbáld csak meg!
- Tudod, én ülök itt elől, nem te!
- Lányok, fejezzétek már be! – csattant fel Abigél. – Jézusom, mint egy vén házaspár! – azzal visszakapcsolta a rádiót. – Hosszú az út Angliáig, úgyhogy mindenki meg fogja hallgatni mindenkinek a kedvenc számát és kész!
- De ez a szám szar! – veszekedett Malina, miközben a hangszórókból újra felhangzott Zalatnay hangja.
- Mert az Illés sokkal jobb, azzal a depressziós számukkal! – vágott vissza Lívia. – Fogd be a füled, ha nem tetszik!
A veszekedés két perc (Abigél számára két rémesen hosszú perc) után ért véget, mikor Zalatnay száma elhallgatott és a Bergendy Mindig ugyanúgy című dala vette át tőle a terepet. A három lány egymásra nézett. Ezt a dalt mindhárman szerették.
- Nem fair, hogy pont akkor jön ilyen jó szám, mikor veszekedős kedvemben vagyok – dünnyögte Lívia, mire a két másik hangosan felnevetett. A további araszolgatást ilyen hangulatban töltötték el. Teljes békében hallgattak olyan „ősrégi-vadiúj" zenéket, mint az Omega Balladája a fegyverkovács fiáról, Máté Péter és Zalatnay közösét, az Azt súgta a szél-t, mégegy Omegát, ezúttal Az éjszakai országúton-t, meghallgatták a híreket és az időjárásjelentést, majd végre – végre! – elértek a határátkelőig, ahol egy kedvesen ismerős arc nézett be a Ladába.
- Jó napot! – köszönt a férfinak vidáman Lívia. A határőr jó ismerősük volt, szomszédok voltak a panelházban, ahol a lányok érkezésük után meghúzták magukat. A férfi, Varga Béla az elejétől kezdve nagyon kedves volt hozzájuk és Abigél el sem akarta hinni, hogy pont egy határőrt sodort feléjük a szél. Az éjszakába nyúló ötletelések során mindig arra jutottak, hogy Béla nagyon megkönnyítheti a dolgukat, már ami az átjutást jelenti. Hamarosan már baráti viszonyt ápoltak és miután beavatták (bizonyos részleteket kihagyva) a párt által rájuk bízott feladatba, Béla lelkesen vállalta, hogy átnyomja őket a határon. Így is történt. Valamilyen „csoda" folytán nem húzták ki a piros kocka Ladát a sorból, hogy tüzetesen átvizsgálják, nem akarnak-e ki, vagy a későbbiek folyamán becsempészni valamit a gaz, imperialista nyugat termékei közül és senki nem kérte el az útlevelüket – ez az eset elég kínos kérdéseket szülhetett volna. A csomagtartóban lapuló bőröndök rejtették a lányok iratait, amire semmilyen olyan adat nem került, amit a pártban tudtak. Az útlevelek és különböző okmányok három idegen névre szóltak: Alicia Woods, Lilybell Sheen és Mirabelle Adams. Miután megköszönték Bélának a segítséget és búcsút intettek a férfinak, Lívia gázt adott és elindult. Jó darabig még mindhárman visszatartották a lélegzetüket és csak akkor mertek újra megmozdulni, mikor a határ nyugati felén, pár kilométerre az átkelőtől Lívia bekormányozta a Ladát egy kicsi, szűk, kavicsos útra.
Valóban ott volt. Béla nem verte át őket, tényleg leszállította nekik a Kincset. A nyugati autót – egy 1969-es Mini Morrist. Pár pillanatig nem mertek kiszállni a Ladából, nehogy a másik autó elillanjon előlük, csak nézték meredten, ahogy a piros festéken megcsillant a fény.
- Gyönyörű – hebegte Abigél. – Csodálatos.
- Gyertek – szólt Malina. – Pakoljunk át.
- Ti menjetek – felelt Lívia. – Én addig elintézem a Ladát.
És mialatt a két lány a Mini felé cipekedett a három bőrönddel, Lívia elindult, hogy keressen egy jó szívós, vastag törzsű fát annak tudatában, hogy odaát Béla már elkezdte terjeszteni a három hűséges párttag lány tragikus balesetét – ezzel is bizonyítva, mennyi veszélyt rejtenek magukban a nyugat országai. Kábé hatszáz méterre a Minitől, megtalálta. Hatalmas diófa volt, nyilván meg sem fog kottyanni neki, ha egy Lada megsimogatja oldalról. Lívia lefékezett, nagyjából másfél kilométerre a fától. Innen már nem látta a Minit. De semmi baj, a lányok úgyis érte jönnek, és nem fogja nagyon összetörni magát – remélte.
Kuplung – egyes. A Lada békésen kotyogott alatta, fogalma sem volt, mi fog történni. Lívia nagyot nyelt. Ne tökölj! Megrázta a fejét és gázt adott. Remélte, hogy ez a cirka másfél kilométer elég lesz, hogy a Lada felgyorsuljon. Elégnek kell lennie! Tövig nyomta a gázpedált, a motor hangosan őrjöngött a motorháztető alatt. Ilyet sem látott még egy Lada sem, ebben biztos volt.
- Ne aggódj – dünnyögte, némi iróniával, az orra alatt. – Én is nagyon sok olyan dolgot láttam, amit még senki sem. Gyerünk, kicsim, vágtass! – és a Lada vágtatott és talán már érezte, hogy mi fog történni. Lívia elvigyorodott. Ha ezt Ádám látná, kitekerné a nyakam! Fékezés nélkül nekivezette a Ladát a diófa törzsének. Az autó orra összeroncsolódott, a szélvédő betört, a motorházból füst szállt fel, a diófa pedig meg sem rezzent. Lívia matatva kicsatolta az övét, majd kimászott a kocsiból, pont mielőtt az kigyulladt volna. Még jobb! Így semmi nem maradt utánuk. Amint Lívia megtalálta az egyensúlyát, a Mini lefékezett mellette.
- Lívia, jól vagy? – szólt ki a lehúzott ablakon az anyósülésen ülő Malina. Abigél a kormányt szorongatta idegesen.
- Igen – felelt a lány és letörölte a homlokát. A szélvédő üvege meghorzsolta, de nem vérzett olyan nagyon.
- Van kötszer hátul – pattant ki Malina a Miniből. – Gyere, beülök melléd! Nem vesztegethetjük az időt, majd útközben lefertőtlenítem!
- Igyekezettek már! – kiáltott rájuk a kocsiból Abigél. A Ladából feltörő lángok már a diófa alsó ágait nyaldosták.
- Picsába, ezt nem akartam! – tördelte a kezét Lívia, miközben Malina betuszkolta a Minibe.
- Mindegy, mert megtörtént! Most az a legfontosabb, hogy elhúzzunk innen, mielőtt valaki észreveszi, hogy ég a fa! – azzal ő is bemászott Lívia mellé és becsapta az ajtót. – Indulj, Abigél! Nem akarok itt lenni, mikor a tűzoltók megjönnek!
- Alicia! – szólt hátra a lány, miközben gázt adott. Malina épp sebbenzint locsolt egy rongyra, de most értetlenül felnézett.
- Mi?
- Abigél épp most halt meg, mikor a Lada a fának ment, Malinával és Líviával együtt! – magyarázta a lány és idegesen Líviára nézett a visszapillantó tükörben. – Nincsenek többé. Mostantól csak Alicia, Mirabelle és Lilybell létezik.