Future Management | Maylor/Queen [HU!]

16. "Részemről a szerencse, Brian."

            Brian May, az Imperial College fiatal asztrofizikus hallgatója furcsa érzésre ébredt és egy darabig nem nyitotta ki a szemét. A tagjai annyira elzsibbadtak az alvástól, hogy azt sem tudta megmondani, egyáltalán megvannak-e még. Az agya a szokásosnál sokkal tompább tempóban üzemelt, mintha fátyolt húztak volna rá az éjjel. Még bőven az álom határán volt, az lehetett a baj. Amiatt érezte úgy, mintha nem a saját ágyában feküdne. Miközben, még mindig lehunyt szemmel igyekezett, hogy kirángassa magát az alvás ködéből, tett egy kísérletet, hogy megmozdítsa a – reményei szerint még meglévő – karjait. Aztán döbbenten kinyitotta a szemét.
Az arca előtt hosszú, szőke hajtincsek terültek szét a párnán. A karjaiban pedig (mindkettő a helyén volt) a legjobb barátja, a zenésztársa szuszogott békésen! Mintha egy kőtömb zuhant volna Brian gyomrába. Mi a fene történt itt? Aztán persze, ahogy az agya szépen sebességbe kapcsolta magát, rájött: az éjjel Rogernek rémálma volt, ő pedig megpróbálta megnyugtatni és végül még abba is belement, hogy a fiú ágyában aludjon. De legjobb emlékei szerint olyan nagy helyet hagytak maguk közt, amekkorát az egyszemélyes ágyon lehetett! Hogy történhetett mégis ez? Brian nem mozdult. Nem akarta felébreszteni Rogert. Ráadásul – vallotta be kelletlenül -, olyan jó meleg volt ott, a fiú hatalmas, puha takarója alatt. Persze tudta, kínos lesz, amint a szőke felébred, de addig is úgy döntött, nem törődik vele. Inkább óvatos mozdulattal szorosabbra vonta az ölelést és megpróbált még egy kicsit aludni.

Roger Taylor, a szőke fogásztan hallgató régen nem tapasztalt, kiadós alvás után, teljesen kipihenten ébredt és esze ágában sem volt kinyitni a szemét. Nem is tudta, mikor aludt utoljára ilyen jól. A takarók úgy ölelték át, mint valami meleget sugárzó tündérek és egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy megmozduljon. Küzdött azért, hogy az agya teljesen elhagyja azt a békés álomvilágot, amiben egészen idáig lebegett, de lassan felszállt a fehér köd és Roger zsibbadó tagjaiba is visszatért a vérkeringés. Egyre tisztábban úgy érezte, mintha egy ölelésben lenne. Talán még az álom maradéka zavarta össze a fejét, de biztosra vette, hogy számtalan esettel ellentétben, most nem ő ölelt. Őt ölelték.
Félálomban valami kellemesen meleg, puha dologhoz dörgölte az orrát és kicsi mocorgás után közelebb húzódott– valamihez. Valamihez, ami teljesen nyilvánvalóan megmozdult az érintésére! Roger tengerkék szemei felpattantak. Hosszú, vékony karok ölelték át, és ahogy felnézett, mindenfelé szétterülő, göndör, barna fürtöket látott maga előtt. Az a valami pedig, amihez az imént hozzábújt, egyértelműen egy mellkas. Roger értetlenül pislogott maga elé. Mi a fene történt itt? Lassan kitisztult az agya, de bár ne tette volna. Igen, az éjjel már megint rémálma volt. Az előző szobatársa nem törődött vele soha, nem is volt gond, megtanulta kezelni, de Brian... Ő rögtön ott termett, amint felriadva leesett az ágyáról, aztán végig mellette volt, amíg elmúlt a pánikrohama. Rogernek hihetetlenül jól esett ez a törődés és valamiért, fogalma sem volt, hogy miért, megkérte Briant, hogy aludjon vele. Nem hibáztatta volna, ha nemet mondd, elvégre ostoba kérés volt, de a másik fiú nem mondott nemet! Bemászott Roger mellé az ágyba és – a szőke tisztán emlékezett -, egészséges távolságot hagyva egymás közt, elaludtak. Akkor meg hogy került mégis a gitáros karjai közé?
- Roger – szólalt meg halkan Brian. – Felébredtél?
A szőke fejében megfordult, hogy nem válaszol és egy kicsit még úgy tesz, mintha aludna. Elvégre olyan jó meleg volt a takaró alatt, a legjobb barátja karjaiban. De Brian nyilván látta, hogy Roger kinyitotta a szemét, így hülyeség lett volna tagadni bármit is.
- Igen – a szőke elengedett egy kicsi ásítást. – Jó reggelt.
- Jó reggelt – köszönt vissza mosolyogva Brian, ezt pedig Roger elégnek tartotta ahhoz, hogy vissza merje fúrni az arcát a fiú mellkasába. – Jól aludtál? Nem volt több rémálmod?
- Nem – dünnyögte a szőke. – Olyan jó meleg vagy.
Brian hangtalanul felnevetett.
- Ha most valaki ránk nyitna, lenne mit megmagyarázni.
- Ahw – pislogott fel rá ártatlanul Roger -, ez most úgy hangzott, mintha titkolni akarnád az emberek elől a szerelmünket.
- Hülye vagy – vigyorgott Brian, habár a fiú szavai nyomán mintha egy mázsa szikla ereszkedett volna a mellkasára. Nagyon furcsa érzés volt és nem tudta megmagyarázni.
- Miért, nem akarod titkolni? – heccelte tovább, arcán szemtelen mosollyal Roger, nem törődve azzal a különös érzéssel, ami a gyomra tájékán megmozdult. Biztos csak éhes, majd keres valami kaját a hűtőben, ha felkelt. – Rajtam ne múljon, menjünk, valljuk be mindenkinek!
- Túl messzire mész, Roger – pöckölte meg a fiú homlokát Brian, majd megmozdult, hogy kihámozza magát az ölelésből. Amint ezt megtette, felkelt és elfordult Rogertől. Hideg volt. Libabőrösek lettek a karjai és legszívesebben azonnal visszamászott volna szőke mellé a takaró alá, vissza, abba a jó meleg ölelésbe. Egy pillanatra elszorult a torka és inkább gyorsan ruhák után kezdett kutatni a szekrényébe.
- Tudod, ha vissza akarsz jönni, az ágyam mindig nyitva áll előtted – húzta az agyát Roger, aki még mindig a takaró alatt kuporgott.
- Azt mindjárt gondoltam – vágott egy keserű vigyort Brian. – Nem vagy éhes?Csinálok neked reggelit.
- Nem kell, köszönöm – felelt Roger, lenyelve a gyomra furcsa mocorgását. Hiába hitte azt, hogy éhség, a kaja gondolatára elszorult a torka, úgy érezte, egy falatot sem lenne képes legyűrni. – Nem vagyok éhes.
Brian nem tudott mit válaszolni, így folytatta a készülődést. A jó hangulatú csipkelődés után hirtelen nagyon kínos lett a légkör. A reggel folyamán mindketten próbáltak természetesen viselkedni egymással, igyekeztek ugyanúgy csinálni mindent, mint eddig, de mindketten hihetetlenül zavarban voltak – és fogalmuk sem volt, miért. Végül Brian, mikor már úgy érezte, nem bírja a feszültséget felállt, felkapott egy halom könyvet, amiket aztán a táskájába gyömöszölt és tanulás ürügyén kimenekült a szobából, magára hagyva Rogert és az ő gondolatait.
A folyosó végére érve Brian megállt egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Biztos volt benne, hogy ez a kínos légkör estére el fog múlni, de addig nem akart Roger közelében lenni. Egyszerűen fogalma sem volt, hogy viselkedjen, sem pedig, hogy egyáltalán miért nem tudott természetesen viselkedni. Idegesen a hajába túrt, a kaotikus, göndör tincsek közé merítve az ujjait. Rossz ötlet volt belemenni ebbe az együtt alvásba! Mikor csinálnak ilyet a legjobbbarátok?! Na persze nem történt semmi és tudta is, hogy ő csak segíteni akart, ez mégsem könnyítette meg a helyzetet. Csak nehogy emiatt tönkre menjen a barátságuk, mert azt nem bírná ki! Roger a legjobb barátja! Bele sem mert gondolni, mihez kezdene a fiú nélkül.
Egy nehéz sóhajjal összeszedte magát és a táskáját a vállára kapva folytatta az útját a könyvtár felé. Ha már így elmenekült a szobából, hasznosan fogja eltölteni az időt és tanulásra fordítja a szünet utolsó napját. És mire este visszamegy a szobába, minden úgy lesz, mint régen. A gondolataiba merülve ért el a könyvtárhoz vezető folyosóhoz és nagy lendülettel bekanyarodott balra, hogy ott aztán, merő figyelmetlenségből véletlenül letaroljon egy, nála másfél fejjel alacsonyabb, fekete hajú lányt.
- Jaj, bocsáss meg! – szabadkozott rögtön Brian és a lánnyal egyszerre leguggolt, hogy segítsen felszedni néhány leejtett papírlapot. – Nem néztem alábam elé, jól vagy? – megakadt a szeme egy ismerősnek tűnő feladaton, ami az egyik papír tetején virított. – Hé, csak nem asztrofizikát tanulsz?
- De igen – felelt a lány. Kellemes brit akcentusa volt. Brian felállt és a kezét nyújtva felhúzta a lányt is a földről, majd, ha már így a jobbját fogta, be is mutatkozott.
- Nagyon örülök, Brian May vagyok, szintén asztrofizikus hallgató.
- Részemről a szerencse, Brian – eresztett meg egy angyali mosolyt a lány. – A nevem Lilybell Sheen.