Future Management | Maylor/Queen [HU!]

11. "Szia. Audrey Downson vagyok."

            Lilybell egy szót sem szólt Aliciához és Mirabelle-hez, miközben végigtrappoltak a szobáikhoz vezető folyosón. A hallgatása semmi jót nem sejtetett, a másik két lány pontosan tudta, hogy záros határidőn belül robbanni fog. Előtte azonban mindhármuknak ki kellett pakolni és be kellett rendezkedniük a szobájukban. Abban a két szobában, amiket nyolc másik választott el egymástól. Nem jól álltak a dolgok. Nem volt valódi tragédia (még legalábbis, de, ha Lilybell-en múlott már nem sokáig), de a kialakult helyzet nagyban megnehezítette a dolgukat. Az éjszakába nyúló ötleteléseknek így egyértelműen lőttek és úgy tűnt, többször kell majd igénybe venniük az albérletüket, mint azt szerették volna: ha pedig valaki rájön, hogy nekik lakásuk van a városban, könnyen kirakhatják őket a kollégiumból.
A 411-es szoba a folyosó közepén várta őket. Alicia és Mirabelle megálltak, majd Lilybell felé fordultak, hogy elköszönjenek a kipakolás idejére, de a lány, mintha ők tehettek volna arról, ami történt, felszegett fejjel, szó nélkül tovább ment. Alicia és Mirabelle sokatmondó pillantást váltottak.
- Majd megnyugszik – suttogta szinte némán Alicia. – Amíg a plafonon van, úgy sem tudunk mit kezdeni vele.
- Meg is ölne minket, ha megpróbálnánk – eresztett el egy kicsi vigyort Mirabelle. Alicia halkan felnevetett, majd kis ügyetlenkedés után kinyitotta a szobájuk ajtaját.
- Üdv itthon, Mirabelle Adams.
- Üdv itthon, Alicia Woods.

Lilybell, bár tudta, hogyhülyeség, de az egész világra haragudott, ezért rá sem nézett a másik kétlányra, mikor azok megálltak a szobájuk ajtaja előtt. Hiába nem tehetett róla egyikük sem, utálta a helyzetet. De a legjobban azt gyűlölte, hogy ő az, aki „kint maradt". Kinek az ötlete volt az időutazás? Neki. Ki kereste fel annak idején Ádámot? Ő. Ki marad ki mégis az ötletelés központjából? Ő. Féltékeny volt és dühös. Itt-tartózkodásuk alatt először haza akart menni. Vissza a kényelmes jövőbe, ahol nincs más dolga, míg várni, hogyaz emberek szépen kipusztítsák egymást. Ahol csak egy gombnyomás volt a pizza rendelése, persze, amíg össze nem omlott minden ország gazdasága. Ahol az utca bármelyik pontján elő kaphatta a mobilt és felhívhatott bárkit, míg a fő szolgáltatók telephelyét el nem öntötte az ár és a kábelekre rá nem döntötték a fákat a trópusi viharok. Ostoba és lehetetlen gondolatok voltak ezek, Lilybell-nek mégis jól esett dühöngeni rajtuk.
Végül elért a folyosó végére, a 420-as szobához és egy új probléma furakodott a gondolatai közé. Szobatárs. Nem akart szobatársat. Ha már nem Alicia és nem Mirabelle, akkor inkább senki. Vajon bent van már a lány? Vajon, ha Lilybell rátámad egy húsvágó bárddal, elmenekül? Vagy elég csak néhány durva beszólás, amitől elsírja magát? Esetleg ölnie kell, hogy az övé lehessen az egész szoba és majd büszkén megmutassa a másik két lánynak, mit csinált?
Hülye gondolatok. Természetesen semmi ilyesmit nem fog tenni. Csak utálkozni fog, mint mindig, havalami nem úgy sül el, ahogy tervezte. Miután feltűnt neki, hogy másodpercek óta csak áll mozdulatlanul és bámulja a 420-as ajtót, megemberelte magát és a zárba erőltette a kulcsot. Kérlek, legyél üres – gondolta és megpróbálta kinyitni a zárat. Nem sikerült. Nyitva volt. Lilybell idegesen kifújt, majd kivette a kulcsot, vett egy nagy levegőt és benyitott. Hangulatos, világos helyiség volt. Az egyetlen ablak elfoglalta az egész falat az ajtóval szemben, beengedve minden csepp délutáni napfényt. A két ágy a szoba két szemben lévő fala mellett állt, azok mellett két szekrény, amikben egy ember ruhái kényelmesen elférhettek, emellett helyet kapott még az ablak két oldalán két íróasztal is. Az egyik már meg volt pakolva dossziékkal és füzetekkel, egészséges rendetlenséget eredményezve. A szoba egyik fele üres volt és kopár – mint Lilybell életkedve abban a pillanatban -, a másik viszont tele volt zöld, cserepes növényekkel, az ágyon vagy tíz takaró alkotott kényelmes, „haddvackoljambemagam" hangulatot, a polcokon könyvek, a szekrényben ruhák pihentek. Egy lány, aki éppen akkor emelt ki a bőröndjéből egy hófehér nadrágot, az ajtó felé fordult és a megtorpanó Lilybellt látva halványan elmosolyodott.
- Szia – köszönt halk hangon. – Biztos te vagy Lilybell Sheen – gyorsan behajtogatta a nadrágját a szekrényébe, majd kinyújtott jobbal a lány elé lépett. – Az én nevem Audrey Downson.
- Öhm... fantasztikus – dünnyögte Lilybell és futólag megszorította a lány kezét, majd lopva végignézett rajta. Még nála is alacsonyabb volt, kábé 159-160 centis lehetett. Kicsit sápadt arcát elhintett szeplők borították, kiemelve rémisztően zöld, szinte már világító szemeit. Hullámos, vörös haja a derekáig ért, egyáltalán nem viselt olyan tupírt, vagy fejpántot, amit a korabeli lányok tömege. Egész megjelenésében azonban talán a ruhái voltak a legfeltűnőbbek. Lilybell ilyet utoljára még odahaza, 2050 körül látott, mielőtt a világgazdaság és a természet is összeomlott volna: egy egyszerű, fekete body volt rajta, vékony pántokkal a vállán, rajta magasderekú, a térde fölé érő zöld szoknyát viselt, aminek vastag övét viszonylag nagy masniban kötötte meg a derekán. Cipő nem volt rajta, fehér lábai belesüppedtek a parkettát takaró szőnyegbe.
Lilybell nem törődött vele. Nem volt most ilyenekre ideje. Az egyetlen, ami érdekelte az volt, hogy minél előbb kipakoljon, aztán mehessen a 411-be, hogy takarodóig a rájuk váró megpróbáltatásokat vegyék át újra és újra. Nem akart és nem is tervezett ismerkedni. Ha rajta múlik, olyan keveset lesz a 420-ban, amennyire csak lehet. Miután kezet fogott a lánnyal, mindenféle bemutatkozás és köszönés nélkül a saját szekrénye felé fordult és nekiállt, hogy kicsatolja a bőröndjét és elkezdje berakodni a ruháit. Audrey-t azonban nem lombozta le a jeges hozzáállás és tovább beszélt a maga halk hangján.
- Te vagy az egyik új diák vidékről, igaz?
Csend. Most komolyan beszélgetni akar?!
- Igen – morogta kurtán Lilybell. Igyekezett minél mogorvábban válaszolni, hátha a lány érti a célzást és befogja. Nem így történt.
- Honnan jöttél?
Lilybell mérgesen begyömöszölte az egyik nagyontrapéz nadrágját a szekrénybe.
- Blakeney – hazudta a jól begyakorolt falvacska nevét és nem tett hozzá többet. Még mindig reménykedett, hogy a lány észreveszi, hogy egyáltalán nincs kedve barátkozni.
- Még sosem jártam ott, de azt mondják, nagyon szép hely – Lilybell hallotta Audrey hangján a mosolyt, de nem törődött vele. Gyorsan, már csak néhány ruha! Minél előbb a 411-esben akart lenni. – Örülök, hogy új szobatársat kaptam, a régivel nem jöttünk ki jól... nem volt valami kedves lány.
- Hát én sem leszek az! – jött ki a béketűréséből Lilybell és bevágta az utolsó pólóját is a szekrénybe, nem törődve a „rend" definíciójával, amit Audrey szekrénye testesített meg. – Sajnálom, hogy lerombolom az álmaidat, de velem sem fogsz teapartikat tartani délutánonként!
- Oh... - Audrey jól láthatóan megijedt a hirtelen kifakadástól, egyébként is fehér arca egy pillanat alatt sápadt el még jobban. – Ne haragudj... Nem akartalak zavarni – azzal visszafordult a szekrénye felé és lehajtott fejjel folytatta a pakolást. Lilybell elszégyellte magát. Nem akarta megbántani a lányt. Pár pillanatig tétlenül ácsorgott, nézte, ahogy Audrey a szekrényébe pakol, majd megköszörülte a torkát.
- Bocsánat – hebegte. – Ne haragudj, csak egy kicsit feszült vagyok az új helyzettől. Nem akartalak megbántani – Audrey ránézett, mire ő kinyújtotta felé a jobbját. – Kezdjük újra. Szia, a nevem Lilybell Sheen, Blakeney-ből jöttem, asztrofizikát tanulok. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Szia – fogadta el a kézfogást Audrey egy óvatos mosoly kíséretében. – Audrey Downson vagyok, Essex-ből, Epping-ből jöttem. Orvosnak tanulok. Én is nagyon örülök.