Future Management | Maylor/Queen [HU!]

21. "Bár itt sem lennél, mire visszajövök!"

Brian teljesen elfáradt az egész napos könyvtárban ücsörgéstől és tanulástól. Az új lány, Lilybell Sheen fantasztikus társaság volt, de mindketten annyira belefeledkeztek a feladatokba és a különböző megoldásokba, hogy csak akkor vették észre, mennyi idő, mikor az ingerült könyvtárosnő kiparancsolta őket a helyiségből. Így, hogy kizökkentették a számok óriási halmazából, Brian egy perc alatt rájött, mennyire fáradt. A szemei majdnem leragadtak, mikor elköszönt Lilybelltől és a fiúkollégiumi szobája felé indult. Az agya teljesen eltompult az egész napos számolástól, a szobája ajtaja elé érve pedig jó pár perc kellett neki, mire beletalált a kulccsal a zárba. Épp, mikor ezt megtette, Roger is felbukkant a folyosón.
- Szia - köszönt tompa hangon, ami kérdést sem hagyott afelől, hogy ő is alig áll a lábán.
- Szia - felelt halkan Brian és kinyitotta az ajtót, majd félreállt, hogy előre engedje a fiút. - Nehéz napod volt?
- Leírhatatlan - dünnyögte Roger és azonnal, úgy, ahogy volt, ruhástól bezuhant az ágyába. A pár pillanat múlva felhangzó puha szuszogás jelezte, hogy rögtön elaludt. Brian halványan elmosolyodott, majd a konyhába indult, hogy vacsorát csináljon magának. Igyekezett minél kevesebbet zörögni az edényekkel és a mosogatással, de nagyjából egy óra elteltével óhatatlanul is felébresztette Rogert.
- Brian, ezt nem hiszem el! - kiabált be a konyhába a szőke. - Hagyd már abba!
- Felébresztettelek? - kapta fel a fejét Brian. - Jaj, ne haragudj, nem volt szándékos...
- Nem érdekel, szándékos volt-e, már fél órája ott zörögsz, fejezd már be! - veszekedett Roger és megjelent a konyhaajtóban. - Mi az istenért kell pont most főznöd? Tudod te, hány óra van?!
- Bocsánatot kértem - vágott vissza Brian. - Ne haragudj, mindjárt kész vagyok! Nem akartalak felébreszteni!
- Az egész napomat egy múzeumban töltöttem! Végig másztam az összes rohadt emeletet, utána meg elgyalogoltam a boltunkig és gyalog jöttem vissza a kollégiumba! Alig állok a lábamon, nem akarok mást, csak aludni, de nem tudok, mert már fél órája itt dobálod az edényeket!
- Most mit háborogsz?! - emelte fel a hangját Brian. Mogyoróbarna szemei feketén villogtak a dühtől. Roger a saját haragja alatt meg is ijedt tőle egy pillanatra. - Bocsánatot kértem! Kétszer! Mit vársz még? Boruljak térdre és könyörögjek, hogy ne haragudj rám?
- Nem kéne este kilenckor nekiállnod főzni! - toppantott Roger. - Tele van a hűtő kajával, miért nem jó az neked?! Én megtettem mindent, amit kértél, rendet tartok, nem szórom szét a cuccaimat, nem hordok ide lányokat! Minden egyes szabályodat követtem és te annyira nem vagy képes, hogy hagyj aludni!
- Érdekes, az éjjel egész más véleményen voltál! - vágta hozzá Brian, de szinte azonnal megbánta, ahogy látta Roger fáradt arcát előbb elsápadni, majd dühösen elvörösödni.
- Fantasztikus, ezek szerint fel fogjuk emlegetni?! - csattant fel. - Tudod, nem én kértem, hogy kezdj el ölelgetni, mikor leestem az ágyról! Ha előre tudom, hogy ezen fogsz lovagolni, sosem egyezek bele, hogy te legyél a szobatársam!
- Valóban? Akkor lehet menni a felügyelőhöz! Nyugodtan kérj új elosztást! - kiabált Brian. A haragja alatt tudta, hogy nem szabadna így viselkednie. Egyikőjüknek sem. De a fáradtság mellett nyilván ott tombolt mindkettőjükben az éjjel és a reggel történtek miatti frusztráció, ezt pedig egy ilyen hosszú nap után egyikőjük sem tudta megfelelően kezelni. Az meg, hogy leüljenek megbeszélni, meg sem fordult a fejükben.
- Tudod, hiába vagy te a legokosabb az évfolyamodban, ritka nagy barom tudsz lenni! - felelt Roger, dühtől remegő hangon. - Holnap megkeresem a felügyelőt és kiköltözöm innen! Eszem ágában sincs egy szobán osztozni veled!
- Helyes! - vágta rá Brian és a földhöz vágta az addig a kezében szorongatott konyharuhát. - Menj is! Bár itt sem lennél, mire visszajövök! - azzal kiviharzott a konyhából (majdnem fellökte Rogert), ki a szobából, aztán ágyúdörrenésszerű hanggal bevágta maga után az ajtót. A folyosón aztán a falnak támaszkodott és leült a földre, hogy aztán a kezébe temesse az arcát. Fogalma sem volt, mi történt, mi miatt történt mindez. Sírni tudott volna, mert úgy érezte, most ment tönkre örökre a barátsága Rogerrel. Hogy innen már nem lehet visszafordítani. És fogalma sem volt, kinek a hibája mindez...

Odabent Roger döbbenten állt, hallgatva az ajtó csapódásának halkuló visszhangját. Nem tudta, mihez kezdjen, csak azt, hogy annyira szeretett volna sírni. Dühből, fájdalomból (mert igenis fájt neki, amiket Brian a fejéhezvágott), félelemből. Rettegett, hogy mi lesz most velük. Nem akarta elveszíteni a legjobb barátját. Nem veszíthette el! Nem, ezt helyre kell hoznia.
Körbenézett a konyhát uraló egészséges káoszon, a félkész alapanyagokon, az összevágott zöldségeken és az itt-ott előpakolt edényeken. Igen, ez az... befejezi Brian vacsoráját. Megcsinálja neki és bocsánatot kér vele, elmondja, mennyire sajnálja, hogy így kiakadt. Megígéri, hogy soha többet nem csinál ilyet. Igen, ez jó lesz...
Letörölte a szeméből kicsorduló könnycseppeket, összeszedte magát, felvette a konyharuhát a földről és szomorúan, de határozottan munkához látott. Másfél órába telt, mire elkészült mindennel, aztán rendet csinált a konyhában, elmosogatott, eltörölgetett és egy tányérra halmozta Brian-nek a vacsorát. Mivel fogalma sem volt, merre keresse a fiút, így a tányért letette az éjjeliszekrényére, aztán leült az ágyára és várt...