Future Management | Maylor/Queen [HU!]

34. "Mindent meg fogsz tudni, amint eljön az ideje."

Alicia öt teáscsészét egyensúlyozott egy kicsi tálcán, miközben a gondolataival próbálta rávenni őket, hogy ne törjenek össze a manőver közben. Pincérnek kellett volna mennem, nem időutazónak - gondolta magában, miközben belépett a konyhából a szobába. Roger még mindig az ő ágyán ült, előtte a padlón Lilybell gubbasztott törökülésben és (tőle talán még sosem látott) az összes pozitív jelzőt magába foglaló mosollyal beszélt hozzá. Mirabelle a saját ágyán ücsörgött, Audrey az egyik íróasztali székre telepedett le. Alicia lerakta a tálcát az éjjeliszekrényére, majd kiosztogatta a gőzölgő teákat. Roger elfogadta ugyan, de csak bámult bele mereven, kék szemei aggódva csillogtak a lámpa halvány, sárgás fényében.
- Nem mérgezünk meg - simogatta meg a vállát Alicia, ahogy leült mellé az ágyra. Roger eleresztett egy vérszegény mosolyt, de nem szólt. Pár pillanatig csend volt, míg mindenki a teáját kortyolgatta, majd Lilybell újra megszólalt.
- Elhiszed nekem, hogy minden rendben lesz? - kérdezte halk hangon. Mintha egy félős kiskutyához próbált volna közelebb kerülni. Alicia még sosem látta ilyennek a lányt és most gondolatban több kalapot is megemelt előtte. Mielőtt Roger felelhetett volna, Lilybell folytatta. - Tudom, mire gondolsz most. Fogalmad sincs, mégis mi a fenéért kéne bíznod bennem, vagy úgy egyáltalán... bennünk.
- Valami ilyesmi - suttogta Roger, majd nagyot nyelt. - Úgy értem... beállítotok, nem is ismerlek titeket, kijelented, hogy ami történik velem, az nem rossz, csak muszáj bíznom abban, amit te mondasz...
- Tudom, milyen nehéz...
- Áh, igen, ezt is mondtad már. De attól nekem miért jobb, hogy tudod?
- Figyelj rám, Roger - nézett nagy komolyan a fiú szemébe Lilybell. - A legrosszabbat fogom most neked mondani, a legpocsékabb szöveget, amit ilyen helyzetben hallhatsz: lesznek dolgok, amiket nem fogsz érteni. Lesznek dolgok, amikről később szerzel tudomást és később sem fogod érteni. Megígérem, hogy idővel mindent elmagyarázunk neked, de ehhez első körben meg kell engedned, hogy segítsünk.
Roger sokáig ült csendben azután. A lányok nem zavarták, hagytak neki annyi időt, amennyire csak szüksége volt. Végül a fiú megköszörülte a torkát és, továbbra is a teájába bámulva megszólalt.
- Az emberek többsége, ha megtudná, mi vagyok, jól megverne - hebegte. - Utálnának érte, belém kötnének, ha tudnák. Ti miért nem...
- A jövő a fejlődésé - jegyezte meg kicsi mosollyal Alicia, majd játékosan beleütött Roger vállába. - Nőj már fel végre, nem a középkorban élünk!
- Semmivel nem vagy másabb, mint azok az emberek, akik beléd kötnének - vette át a szót Mirabelle, a teáját kortyolgatva. - Ez mind csak érettség kérdése. Ha egy ember nem bírja elviselni, az csak az ő primitívségét bizonyítja.
- Ezek olyan dolgok, amik miatt a többi embernek kéne rosszul éreznie magát, nem neked - vont vállat Audrey. - Nem az ő életükről van szó, hanem a tiédről, másoknak ehhez a legkevesebb köze sincs.
- Igazatok lehet - sóhajtott gondterhelten Roger. - Meg különben is - derengett fel egy kicsi mosoly a szája sarkában -, olyan sokan néztek már lánynak, szerintem nem is lenne feltűnő, ha Brian és én... - hirtelen elsápadt. - Te jó ég - csapott a homlokára. - Brian.
- Mi baj vele? - vonta össze a szemöldökét értetlenül Lilybell. Roger fáradtan megdörzsölte a szemeit.
- Kirohantam a szobából, mikor elmondta, hogy téged akar elhívni a csillagászbálba - nézett Audrey-ra. - Holnap reggel biztos rákérdez, miért csináltam... te jó ég, mit fogok mondani neki?
- Szerintem egyértelmű - nevetett halkan a vörös. - Zavarba jöttél. Kellemetlenül érintett, hogy pont engem hívna el, mivel veled nem jött össze a dolog. Nem tudtad, hogyan kéne reagálj, megbántani sem akartad, ezért inkább kiszellőztetted a fejed, mielőtt rosszat szóltál volna.
- Ez nem is hülyeség - bólintott Mirabelle. - Érthető reakció, tekintve, hogy délelőtt is kínossá vált a légkör, mikor megjelentél, Audrey. Nyugodtan fogd rá. Teljesen logikus.
Roger biccentett, kiitta a maradék teáját, majd felállt és habozva az ajtó felé indult, de két lépés után visszafordult és végig nézett a lányokon.
- Fogalmam sincs, mit gondoljak - suttogta. Lilybell a földről ülve nézett le rá, semmit nem tudott kiolvasni a lány tekintetéből. - Rosszul járok, ha elkezdem feszegetni a titkaitokat?
- Akár száz évig is feszegethetnéd őket - vigyorgott Alicia. Lilybell felállt és Roger elé lépett.
- Mindent meg fogsz tudni, amint eljön az ideje - szólt komoly arccal. - Megígértem, nem? És én mindig megtartom a szavam.

Rogernek halvány fogalma sem volt, mit gondoljon az Alicia szobájában történtekről. Kavarogtak, egymást kergették a gondolatai, ahogy visszaindult a saját szobájába. Még mindig nem hitte el, hogy képes volt bevallani egy rakás idegennek, hogy mit érez Brian iránt. Egészen idáig még saját magának sem merte. Ahogy elért a szobájuk ajtajáig, nagyot ásított, mielőtt benyitott volna, majd magában szomorúan törődött bele abba, hogy Brian már nyilván alszik, így lőttek a társaságának. Nem várt más rá, csak az üres ágy, meg a takaró, amit mindig igyekezett úgy halmozni maga köré, hogy „ölelős" érzése legyen. Szomorú kilátások egy magányoséjszakára...
- Roger! - úgy megijedt, majdnem dobott egy hátast vissza a folyosóra. Nem számított rá, hogy alig nyit be a szobába, egy hang máris rákiált, márpedig ez történt; Brian állt ott előtte teljes életnagyságban és ébren, az arcán Roger számára értelmezhetetlen kifejezéssel. - Hová a fenébe tűntél?! Mi a fenéért rohantál el egyáltalán?! És hol voltál ilyen sokáig? Roger, ha még egyszer így rám hozod a... hé... várj, te sírtál?
Roger rögtön elpirult. Hát, az túlzás, hogy sírt, de az a jónéhány könnycsepp, ami még Alicia faggatásakor csordult ki, nyilván pirosra színezték a szemét.
- Nem - dünnyögte és az ágya felé fordult, de Brian elkapta a karját és maga felé fordította.
- Roger, az ég szerelmére, mi történt? Én bántottalak meg valamivel? Rosszat szóltam?
- Nem... - Roger felsóhajtott, majd mélyen Brian szemébe nézett. - Ne haragudj, nem akartam így elrohanni, csak... megijedtem... - várj, mi?! Nem, nem ezt kellett volna mondania! Audrey tervét kellett volna követnie!
- Megijedtél? - hebegte döbbenten Brian. - De hát mitől?
- Tőled...
- Tőlem?!
- Attól, hogy el akarod hívni Audrey-t - nyelt nagyot Roger. Fogalma sem volt, meddig mehet el. - Megijedtem, mert... nekem nem jött össze vele és tudtam, milyen kellemetlen lenne és... Alicia sem kedveli, de... - újra könnyek gyűltek a szemébe. - A legjobban attól ijedtem meg, hogy barátnőd lesz és elmész - innentől pedig már nem tudta megállítani. Brian tekintetét kerülve öntötte ki magából mindazt, amit előtte Alicia szobájában már egyszer megfogalmazott. Brian, aki az egész áradatot szótlanul hallgatta végig, óvatosan megsimogatta Roger arcát, de a fiú elhúzódott. - Ne, Bri, kérlek, most ne csináld... - szipogta. - Túl leszek rajta, csak kell egy kis idő... Nyugodtan hívd el Audrey-t a bálba, én nem akarok bekavarni... - az arcához nyúlt, hogy letörölje a könnyeit, de Brian megelőzte, neki pedig hirtelen nem maradt ereje ellenkezni.
- Gyere ide - suttogta a göndör, ahogy egy szoros ölelésbe húzta Rogert. - Nem fogom elhívni Audrey-t.
- De - erősködött Roger. - De, kérlek, hívd el... A legjobb barátod vagyok és örülni fogok annak, ha te boldog vagy, szóval hívd e-
Nem tudta befejezni. Brian nem hagyta. Megakadályozta azzal, hogy hirtelen eltolta magától Rogert, a két keze közé fogta a fiú arcát, lehajolt és adott egy végtelenül hosszú puszit a homlokára. Roger pislogni sem mert a döbbenettől, miközben a szíve a bordáit püfölte megállíthatatlanul. Hosszú másodpercek múlva Brian a szemébe nézett.
- Nem hívom el Audrey-t - szólt szinte némán. - De még ha el is hívnám... Nem veszítenél el engem soha. Én mindig itt leszek neked, ezt meg kell jegyezned.
- Bri...
- Sosem foglak egyedül hagyni - eresztett el Brian egy kicsi mosolyt, miközben még mindig alig hallhatóan beszélt. - Túl fontos vagy nekem ahhoz.
- Bri, kérlek - hebegte Roger. Nem bírt tovább Brian szemeibe nézni, de a fejét sem tudta elfordítani, mivel az még mindig a fiú két keze közt volt, így tehetetlenségében lesütötte a szemét, mintha azzal képes lenne megvédeni magát ettől a kínos helyzettől.
Így aztán nem is láthatta Brian halvány mosolyát, csak arra eszmélt, hogy a fiú szája az övéhez ér, a lába megremegett és ha bele nem kapaszkodik Brian pólójába, biztos összeesett volna anélkül, hogy esélye lett volna viszonozni a csókot, ami még a legvadabb álmaiban is csak igen ritkán történt meg.